ÁRULÁSKULTÚRA 1956. és Szeged kapcsán.

„Áruláskultúra”

A címben szereplõ fogalom részben a haza érdekeinek elárulására, de részben a tények elhallgató ferdítésére, azaz a történelem hamisítására is vonatkozik. 1956 kapcsán pedig nagyon sokrétûen jelentkezik ez, hiszen manapság sem a kiinduló pontról, sem a „pesti srácok” valódi történelem formáló szerepérõl nem esik szó, csak a reformkommunisták hõsiességérõl, s vértanúságáról szól az ünnep. Ezt a gyakorlatot kívánom jelen írásommal – némileg Szeged vonatkozásában is – áttörni! Olvasása közben azonban ne feledkezzük meg Winston Churchill angol miniszterelnök mondatáról: „Ahol a tisztesség véget ér, ott kezdõdik a politika.”

1956. október 16-án az egyetemi ifjúság az Ady téri tudományegyetem épületének auditórium maximumában nagygyûlést tartott, amely utcára is kiszorult nagy tömeggel és feszült hangulatban zajlott le. Az egyetemi ifjúság háromtagú küldöttsége – pár nappal elõtte – az 1949-ben Szegedre került Perbíró József tapasztalt jogászprofesszort kérte fel a nagygyûlés tanárelnökéül.

A professzor minden tekintélyét bevetve tudta csak megakadályozni azt, hogy az a feszült hangulatú gyûlés és az igazságtalanságok ellen felháborodott hangulat - ne kerüljön ki az utcára, s ne alakuljon át a gyûlés – már akkor, egy az ÁVH közbelépését is kiváltó – veszélyes utcai tüntetéssé. A gyûlésnek ugyanis volt egy ennél sokkal fontosabb célja. Kidolgozni egy olyan követelés listát, amelyet a többi egyetem diákjaival ismertetve – nem csak helyi és diák problémák megoldását, hanem – egy széles, országos összefogást hoz létre a társadalmat akkor feszítõ kérdésekben.

A nagygyûlésen elfogadott 12 pont valóban elérte célját, hiszen egy ott megválasztott küldöttség – azonnal országos körútra vitte magával. Egy hét múlva a fõvárosi egyetemek ifjúsága – már a szegedi 12 pont hatására – megfogalmazta saját, hasonló követeléseit, s a váratlanul adódó lengyelországi helyzetre reagálva: meghirdette a szolidaritási tüntetést. Errõl nem szerzett volna tudomást az ország, ha Piros László belügyminiszter tiltásának beolvasásával nem kerül ki az egyetemek – viszonylag zárt – belsõ életébõl. Ám a rádió így, országos, de mindenképpen fõvárosi üggyé tette. Az, hogy néhány óra múlva a rádió újra foglalkozott vele, s bemondta azt, hogy a hatóság mégis engedélyezi felvonulást, mindenképpen azt a feltételezést erõsíti, hogy maga a hatalom is várt egy olyan lehetõségre, ahol „megmutathatja erejét” az elégedetlenkedõknek. A felvonulás tömeglélektana hozta magával a soká elfojtott véleménynyilvánítás kitörését, amit a munkásság csatlakozása óriási önbizalommá és lelkes erõvé fejlesztett. A szellem kiszabadult a palackból! Megszületett a követelések rádiós beolvasásának terve, majd az odagyûltek, szembesülhettek a rendszer gõgjével, a beolvasás megtagadásával, s a hatalom népellenes magatartásával. Minderre a felelõtlenül provokatív, vagy tudatosan ellenállást gerjesztõ Gerõ beszéd csupán hab lehetett a tortán. A pártfõtitkár beszéde csõcseléknek minõsített minden egyes felvonulót, s ezen még a szocializmus híveinek számítók is felháborodtak. Végül a rádió védelmére kirendelt ÁVH csapat lövései végleg a fegyveres útra terelték az eseményeket. Ezt a feszültséget, csak fokozta késõbb a Kossuth téri vérengzés, a környezõ épületek tetején lapuló – kommunista-ávós-partizán – különítmény sortüze, amely a fegyvertelen és himnuszt éneklõ tömegben, sok száz halottat és több ezer sebesülést okozott, s ezzel végleg lezárta a régi hatalmi elit békés átmentésének lehetõségét, de egyúttal a konfliktus belsõ rendezésének lehetõségét is. Így vált a szegedrõl elindult követelésekbõl népfölkelés, majd a fegyveres nemzetõrség alakulásával, sorkatonai egységek csatlakozásával bontakozott ki rövidtávon a szabadságharc, a hosszabb távon azonban egy -a magyar történelmi és joghagyományokat visszaszerezni akaró -, joghelyreállító küzdelem. A helyzet konszolidálódására váró értelmiség legjobbjai ugyanis, terveztek egy alkotmányossági konferenciát Gyõrbe 1957. tavaszára, de már nem kerülhetett rá sor. Ám azt egyértelmûen ki kell jelentenünk, hogy 1956 is világosan illik abba a sorba, amelyet a magyarság vívott az alkotmányát, megszüntetni kívánó hatalommal szemben a történelem folyamán oly sokszor. Nem csak egyszerûen függetlenségi harcokat, hanem mindig az alkotmányos rendet felforgatni akaró hatalommal szembeni küzdelmeket jegyez le a magyar történelem. Ilyen volt Rákóczinak a bevett jogainkért folytatott szabadságharca, az 1848-49-es joghelyreállító szabadságharcunk, de 1956-nak az igazságosságért és a függetlenségért vívott fegyveres küzdelme is. Ha ezek a fegyveres harcaink el is buktak, de a közjogi küzdelem mindig sikeresnek bizonyult. Az 1711-es szatmári békében a bécsi udvar elfogadta azt, hogy nem kormányozhatnak minket csak saját jogrendünk, az alkotmányos viszonyaink szerint. Az 1867-es kiegyezés – hatalmas és vitatható áldozatok árán, de – visszaadta az alkotmányos alappilléreket. Ám az 1956-ra hivatkozó „rendszerváltó elit” még csak meg sem próbálta az alkotmányosságot visszaszerezni, hanem kitartott az 1949-es – idegen jogrendet bevezetõ sztálini parancs – hatalmi szabályzatának vagy ál-alkotmányának, úgynevezett „modernizálása” mellett. A sok-sok évszázad alatt kialakult jogrendünk alkotmányossága így, nem fejlõdhet tovább, mert a hatalom bitorlói félnek az igazságot felismerõ néptõl, félnek a nemzet õsi és igazságos jogelveitõl, s ragaszkodnak az idegen jogrend számukra kedvezõ fenntartásához. A kádári kollaboráció, pontosabban „áruláskultúra”már akkor is olyan helyzetbe hozta a forradalom baloldali támogatóit, hogy attól függetlenül, hogy mennyire voltak tisztességesek, nem támogathatták tovább a szabadságharcot. Nem párthûség vagy a szocialista elvekhez való viszonyulás miatt, hanem a kádári hazugságözön „átverõ technikája”miatt, amely „Forradalmi munkás-paraszt” kormányként aposztrofálta magát, s eleinte valóban nagyon is forradalmi retorikát követett.

A reformkommunisták tehát, már akkor magukévá tették az "áruláskultúra" régi-új hagyományait, hiszen az árulások kultúrája nem akkor kezdõdött. Bár kétségkívül a Károlyi-Kádár kettõs, ezen „kultúrának” a XX. századi csúcsai voltak. A mai hazugságállam támogatói egyébként ezen az "áruláskultúrán" szocializálódtak. A társadalom legnagyobb betegsége sajnos éppen az, hogy a tisztánlátás hiánya miatt nem képes megszabadulni a berögzõdött árulásnak a "kulturális" hagyományaitól, s így vakon ragaszkodik a tudata alatt a jelen hazugságállam depresszív valóságához is. Ez olyan mélyen beépült attitûd (viszonyulás), amely valóban a mások véleményének elfogadása és kritikátlan átvétele kapcsán „fejlõdik”, még ma is folyamatosan erõsödve épül be, mint demokratikus pozitívum! Pedig még George Bernard Shaw szerint is: "A demokrácia olyan eszköz, amely biztosítja, hogy ne kormányozzanak és ne tájékoztassanak bennünket jobban, mint ahogy megérdemeljük."

Nem érdemlünk tehát jobb kormányzást, de tájékoztatást sem, mert nem ismerjük fel a helyes utat, s a demokrácia politikai színházának álságos hazugságait, ósdi hiteltelenségét.

A szabadságharc szegedi kezdetének elhallgatása nem lokálpatriótaként érint, hanem az „áruláskultúra” egy kisebb szegmensét ismertem fel benne. Ugyanígy járt a temesvári origó (Tõkés László) is, hogy szerepét ugyan - csak a szélsõséges román nacionalisták egy csoportja tagadja -, mégis elhallgatják: hogy szép lassan felejtõdjön el, hiszen a forradalom hõse ott, csak román lehet!

A magyarországi viszonyok közt nem vitatható, hogy a történések zöme a fõvárosra koncentrálódott, de az események kiindulása a szegedi egyetemen történt, de ezt is módszeresen hallgatják el, s a tény felejtõdik is lassan.

A városban, az eseményeket elindító bátor 12 pont megszövegezése után, csak 1956. október 24-én indultak folyamatos utcai felvonulások. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy vannak személyes élményeim is. Édesapám kezét fogva a Sztálin sétányon - amely ma ismét Stefánia -, tanúja voltam, amikor egy egyetemi tányérsapkás fiatalember felkapaszkodva a Hungária Szálló díszes oldalkerítésére, s szónokolni kezdett. Ám csak addig jutott el, hogy: Elvtársak! Figyeljetek rám! S máris lerángatták onnan a tüntetõk, s haza zavarták. (Akkoriban még megvolt a határozottság az egységet megosztani akaró elvtársakkal szemben!) Eközben a felvonuló tömeg egységesen skandálta:„Egy forintért kenyeret, Rákosinak kötelet!” Édesapám persze hazakísérte a családot, s közben messzirõl hallottam azt is, amint a „Ruszkik haza!”szöveget skandálják. A másik élményem, hogy ott álltam a „Bruckner” féle vasbolt elõtt nõvéremmel, amikor fûrészelték le a vörös csillagot a MÁV Üzemvezetõség épületének tetejérõl. Azt, hogy utána a hídról a Tiszába dobták, már csak testvérbátyám elbeszélésébõl tudom, mint ahogy azt is, hogy a híd feliratát (Rákosi Mátyás Híd) annyira megdobálták iszappal, hogy nem is látszott a felírás. Október 26.-ára – a Széchenyi térre – meghirdetett nagygyûlésre a szülõi aggódás kapcsán már nem tudtunk kimenni. A gyûlést egyébként nem engedélyezték, s a teret le is kordonozták, sõt Halász Gyula fõhadnagy kijelentette, hogy ha a tömeg áttöri a kordont, akkor lövet. Állítólag az egyetemi vezetõk: Baróti Dezsõ rektor, Nyíri Antal dékán, Korpássy Béla az orvosegyetem dékánja és még néhány egyetemi tanár állt a menet élére, s összekapaszkodva próbálták az ÁVÓ és a tüntetõk összecsapását megakadályozni. Ám az évtizedes megalázottságból a fejét felemelõ tömeg, csak nyomult elõre. A Kiskunfélegyházáról idevezényelt kékávósok elõször csak ködgyertyákat dobáltak a közeledõ tömeg elé. A részleteket elmesélõ Nagy István – aki éppen 22 évesen az egészségügyi szabadságát töltötte Szegeden –, a fiatalokra oly jellemzõ bátorsággal dobta vissza az egyik mellette landoló ködgyertyát. Az ÁVH egység a villamos sínek vonalában sorakozott fel, háttal a Széchenyi térnek és szemben a Takaréktár utcával, amelyet egyedüliként hagytak szabadon a térre vezetõ utcák közül. (Valószínûleg szándékosan akartak ott nagy tolongást, hiszen ezt a taktikát alkalmazták ellenünk a 2006 õszi, majd a március 15.-i alkalmakkor is, a változatlanul vörös vezetés alatt álló „kékávósok”!)

Az óriási tömeg - egyetemistákból álló része - a Hõsök kapujától indult, s az Oskola utca – Sztálin sétány útvonalon vonulva, s a körútról kanyarodott vissza a Gróf palotánál a Széchenyi tér irányába. A takarékpénztár épületének ajtaján éppen akkor lépett ki zászlóval néhány fiatal, amikor a vonuló tömeg majdnem odaért. S a fiatal Schwartz Lajos (kendergyári munkás?) vállán a háromszínû lobogóval besietett az út közepére, s a tömeg elõtt kb. 3-4 méterrel indult el az ÁVH sorfal, azaz a Széchenyi tér felé. A vezénylõ tiszt felszólította a tömeget a megállásra! Ám azok nem álltak meg és a sortûz eldördült. Igaz, ez csupán figyelmeztetõ sortûz volt, mert felfelé tartott fegyverrel lõttek, de egy szemtanú szerint a vezénylõ tiszt kézifegyverével is rálõtt a tömeg elõtt haladó zászlóvivõre. A sortûzzel azonos idõben eldördült lövése így, a menet élén haladó SCHWARTZ LAJOST halálra sebezte! (2010. okt. 23-án este 6-kor az esemény helyszínén mécsest gyújtottunk, s a Magyarok Szövetsége helyi csapata nevében megkoszorúztuk az emléktábláját. Ám meglepõdve tapasztaltuk, hogy a tábla alól eltûntek a koszorúk számára kialakított akasztók. Ennyit a hõsök iránti tiszteletrõl az MSZP-s Botka László irányította szülõvárosomban!)

A sortûz után a tömeg letakarta a fiatal munkás holttestét az általa vitt zászlóval, s hordágyon (mások szerint késõbb már teherautón!) vitte végig a városon.

A felizzott ÁVH gyûlölet hangulatában a belügyi hatalom meghátrált, s másnapra a város munkástanácsainak képviselõit a városháza közgyûlési termébe hívta, új városvezetés választásra. (Nagybátyám, aki a Vas és fémipari Nemzeti Vállalat munkástanácsának elnöke volt valószínûleg részt is vett az eseményen, bár recski évek, illetve az 57-es eljárások és elítélések után nem dicsekedett el vele, s a rendszerváltás után pedig szerényen hallgatott róla.)

A zsúfolásig megtelt terem küldöttei tíztagú elnökséget választottak: Kovács József, Joszt István, Ardai Lajos, Horváth Jenõ, dr. Fábián Ferenc, Derzsi Endre, Németh Ferenc, Szegedi István, dr. Tóth Ágoston, Királyházi Sándor. Még azon a napon megválasztották néptanácsi elnöknek: Perbíró József jogászprofesszort. (Néptanács tagjai közül Kádárék kivégezték Kovács Józsefet, akinek az emlékszobra a klinikakert Dóm téri bejáratánál áll. Nehéz fegyház éveket szabtak ki minden tagra, s csupán dr. Tóth Ágostont mentették fel. Perbíró Józsefre, akinek az ávósok és a hevesvérû fiatalok is az életüket köszönhették, a koncepciós perben szintén halált kért a kommunista fõügyész.)

A néptanács a megválasztását követõen azonnal munkához látott, s az elõzõleg kihirdetett kijárási tilalmat feloldotta, sõt másnap, két követelést adott át az elõzõ katonai parancsnokságnak.

1. lépjenek érintkezésbe a szovjetekkel, s érjék el, hogy a városon keresztülvonuló tankhadoszlopok azonnal forduljanak vissza, mert különben a város asszonyai az utakra fekszenek, hogy halálukkal tiltakozzanak a megszállók Budapestre vonulása ellen.

2. A statáriális bíróság elé állítandó letartóztatottakat adják át a rendes bíróságnak!

A katonai vezetés ezt tudomásul vette, sõt tízperc telefonálgatás után közölték, hogy a szovjetek is leállítják a tankokat, õk pedig a tejhatalmat átadják a néptanács elnökségének. Szegeden ezzel megtörtént a hatalomátvétel. A munkástanácsok forradalmi bizottságokká alakultak, s az elnökség állandó készültségben, sõt izzó, tettre kész hangulatban szinte folyamatosan ülésezett, így külön ülésvezetõ elnököt is kellett választani. Azonnal megszövegezték a lakossághoz intézendõ kiáltványt, s a városháza elõtti fõtéren várakozó óriási tömeg elõtt olvasták fel. A városházára özönlõ küldöttségeket fogadni kellett, átnézni memorandumaik tartalmát, figyelembe venni javaslataikat. A bekövetkezett változások hatalmas energiát szabadítottak fel az emberekbõl, megérintette õket a szabadság szele! Egyetemi hallgatókból és munkásokból alakult városõrség cirkált az utcákon, biztosítva a rendet és fegyelmet, s így nem is történt egyetlen atrocitás sem, az önbíráskodás elkerülte Szegedet. (Ha jók az értesüléseim ennek az egyik vezetõje volt Tunyogi Csapó Gábor egyetemista, aki szerencséjére sikerrel távozott nyugatra, pár nappal november negyedike után. S az õ írásait is lehet a rovatomban olvasni!) Az ávósok többnyire önként jelentkeztek vagy a katonai operatív csoportnál, vagy a városõrségnél (nemzetõrségnél), s ezek a Csillagbörtön kisfogházában kaptak védõõrizetet. Az általános sztrájk persze itt is szervezetten folyt, és ennek erejében hittek legjobban az emberek! Ha kitart a sztrájk és egységes az ország, csak nem maradnak itt az oroszok. A karhatalom öthalmi laktanyáját elhagyták az ávósok, s kiüresedését követõen a környékbeli cigányság azonnal fosztogatni kezdte. (Ebbõl is látszik, hogy akkor sem létezett cigánybûnözés!(?) A régi rendszer összeomlása pillanatok alatt ment végbe, s az általános káoszt megelõzendõ a forradalom harmadik napján, órák alatt jöttek létre a forradalomi társadalom új hatalmi szervei a forradalmi munkástanácsok, illetve a forradalmi bizottságok. Ugyanígy a hivatalok, intézmények forradalmi bizottságai, nemzetõr alakulatok, stb. Az új katonai városparancsnok Gosztonyi tüzérõrnagy lett, s a rendõrség is átállt és híven teljesítette az új városvezetés utasításait. A városban mûködött a Széchenyi rádió, a MÁV nagyhatósugarú adójaként, s a lakosság helyi híreket, s közszolgálati közleményeket innen tudta meg. Amikor a szovjetek újra indították a tankokat Budapest felé, akkor a városi ifjúság szervezkedni kezdett, hogy ellenálljanak, s már gyülekezni is kezdtek a csapatok a Széchenyi téren, amikor Perbíró professzor elbeszélgetett a fiatalokkal. Elmondta nekik, hogy ne vegyék gyávaságnak, de az értelmetlen akcióktól jobb az embereket, az értékeket és a várost megkímélni. A hatalmas tûzerõvel felvonuló oroszokat nem lehet kézzel, parittyával, vagy kézifegyverekkel megállítani. A néptanács elnökének ezek a szavai, s az egész idõszakban józan tevékenysége: életfogytiglani börtönnel lett honorálva a kommunisták által: 1958-ban. Albert Camus soraival szeretnék megvilágítani valamit. Egy olyan összefüggést, amit a Kádár korszak megtorlásai mellett mindig elhallgatnak. A Gyurcsányék által kitüntetett Fekete János eladósítást célzó hitelfelvételének nemcsak hazai hitsorsosai és elvtársai örültek, hanem a hitelt adók is. Ezzel jelenik meg ismét a magyar életben a nyugat pénzhatalmi rendjének leleplezõdõ „áruláskultúrája”, s végre leplezetlenül tárul elénk a monetáris diktatúra gátlástalan elvtelensége! Hogyan is írta a Nobel díjas filozófus-író? „Csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk azt, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat” Szegény „pesti srácok”! Nemcsak spanyol a fegyveres segítséget akadályozta meg a pénzdiktatúra, hanem a gyermekeiteket, unokáitokat is az adósság rabláncára fûzte! S ti még azt hittétek, hogy meg kell Európát védeni. Istenem! Mennyi magyar vért adtunk mi már ennek az aljas pénzdiktatúrának!

-

Végül érdekességként megjegyzem, hogy milyen komoly ellentmondások rejlenek az 56-os események statisztikai adataiban a mind a mai napig. Szegedrõl több ezer fiatal tûnt el azokban a napokban, s nem mindenkit hajtott ki közülük a megtorlástól való félelem, vagy a kalandvágy nyugatra. Ezek a fiatalok zöme valószínûleg a Szovjetunióba került ingyenmunkásnak és gyarapította a munkatáborok termelését. De ugyanez a számokkal való bûvészkedés folyik országos szinten is. Például Örsi László, aki „hivatásos” 56-ot kutató történész, a rádió elfoglalása kapcsán 50-70 fõ áldozatról beszél, sõt a Kossuth téri fegyvertelen tömegbõl származó halottakat is csak 40-45 fõben állapítja meg, a forradalom összesített áldozatait csupán 2700 fõ körülire teszi. Ezzel szemben Jobbágyi Gábor új könyvében 30 és negyvenezer között adja meg az összes áldozatok számát, s a Kossuth téri vérengzésnek szerinte legalább1000 körüli az áldozata, hiszen csak az angol követség szerint 12 teherautóval szállították el a halottakat ismeretlen helyre. A rádió elfoglalásakor pedig, csak a környékbeli kórházakban feküdt 300 súlyos sebesült, akiknek a túlnyomó többsége bele is halt a sérülésbe. Ezekben a számokban pedig még nincsenek benne a szovjetek által bevezetett statárium áldozatai, s a Szovjetunióba kiszállított fiatalok ezrei, akik vagy visszatértek vagy nem, s erre vonatkozóan még senki sem folyatott komoly kutatást!

A Károlyi és kádári árulás kultúra mellett sokak számára tûnhet úgy, hogy táncos-komikus utóda (Gy. F.) csupán kifutófiú és az õ árulása semmiség elõdei „nagyságához” képest. Pedig méltó utódként eladósította úgy az országot, hogy a magyarságnak esélye se legyen a talpra állásra addig, amíg a globalista világ pénzügyi diktatúrája össze nem omlik valahol, az összeomlást nem követi egy valóban tisztességes új 56, amelynek szellemét a nemzetközi világban már képviselik is az úgynevezett „kulturális kreatívok”! Ne feledjétek tehát: népünk megvívta a maga szabadságharcát 1956-ban, s Antal József hírhedt mondata volt a szabadkõmûvesség legarcátlanabb üzenete: „Teccettek volna forradalmat csinálni!” (?) Mi valóban teccettünk vért áldozni a nemzeti függetlenségért, de a régi-új politikai osztály mindezt kihasználatlanul hagyta, sõt odadobott minket a leggyalázatosabb módon elõretörõ új gyarmatosításnak, az EU álorcája alatt érkezõ globalista pénzháttérhatalomnak. Sok hát a feladatunk, de bízzunk a jövõben. Szárazon kell tartanunk a szellemi muníciót, a magyar alkotmányt, amelyet éppen most készülnek kiherélni a liberálisok és a rejtett bolsevikok.

Szegednek többször volt már kezdeményezõ ereje. Innen indult a híres „Szegedi Gondolat”, az 56-os tizenkét pont. S remélem, innen fog elindulni a következõ megújhodásunk és felszámolja ismét az „árulás kultúra”minden maradékát!

Szeged. 2010-10-24 Dr. Bene Gábor S.