AKTUÁLIS RÉSZLETEK JOGELVEKRÕL, s a SZENTKORONA-TANRÓL!

Néhány részlet a jogelvekrõl és a Szentkorona-tanról.

Az alkotmány, a magyar közjogi gondolkodásban egy tág fogalom: a kultúra, szokásjog és sarkalatos vagy alaptörvények folyamatos fejlõdése.

De vigyázat! Mert az alaptörvény és alkotmány nem szinonim fogalmak, viszonyuk a rész és az egész viszonya. Az alaptörvény tehát csak része, bár fontos része az egésznek, tehát az alkotmánynak. (A dolgot bonyolítja, hogy az alkotmány nem olvad bele a jogrendbe, hanem alapjaként, annak elveit és szellemiségét határozza meg, Bár jelenleg - éppen 60 éve lesz -, hogy nem így van!)

A mi alkotmányunk központi eleme a Szent Korona - mint állameszme vagy koronaeszme - amely tartalma komolyabb az összes európai párhuzamnál.

Ebben a szokásjogi koronaeszmében érezhetõ bizonyos európai hatás, de több a sajátossága: magába olvaszt népszuverenitást és királyi szuverenitást, s a korona elvont – az ég és föld közötti kapcsolódás – tárgyiasult szimbolikáját. Megosztja, s mégis egységbe foglalja a fõhatalom rendszerét, s az igazságos jog képviselõje és megtartója, hiszen a jogok és kötelezettségek egyensúlyát, és állandóságát adja.

Szerintem állameszménk tartalmaz két nagyon fontos elvet, amely már 1944. óta nem érvényesülhet, pedig a két legigazságosabb természetjogi alapvetésünk.

Ezek: az 1. A felelõsség elve (állampolgár, állam, hatalomgyakorlók is!)

2. A jogtalanság jogot nem alapít elve.

Ezen két elv az, – amely áthatja a törvények és szokásjogok harmóniáját –, tehát áthatja valamennyi alkotmányos alapelvünket is. A jogtalanság jogot nem alapít elvét, nem kell különösebben magyarázni, hiszen átlátható a logikája.

A másik elvben az államalkotó akarat jelenik meg. Az állam: a nemzet életét szolgáló intézményrendszer, de egyúttal felelõsségre vonható felépítmény is!

Ennek az a magyarázata, hogy a nemzet, mint az élõ, szerves emberi közösség az alanya, de egyúttal az értékelvi meghatározója is a társadalmi cselekvésnek. Az államalkotó akarat tehát egy értékelvi célra irányult – azaz, a tagjainak érdekeit képviselõ állam létrehozására -, s ezért került a Szentkorona eszmébe a felelõsségre vonás, pontosabban ellenállás joga. Elsõ írott formája elõtt, már sok-sok évszázaddal jogszokás lehetett, hisz a vérszerzõdésbõl is levezethetõ. Hogy könnyen átlátható legyen e természetjogi elem a fontossága, nézzük át az ezzel szemben álló, jogpozitivista ún. chartális alkotmányok szerepét.

Abban az emberi jogok az állam „önmegtartóztatásától” függnek, tehát ott, a nemzettõl elidegenedett állam a társadalmi cselekvés közvetlen alanya. A jelenlegi chartális jogi megoldásnak a szankció nélküliség melletti óriási hiányossága, hogy egyes, igen értékes jogelvek megemlítése ellenére: nem az állam szolgálja a közösséget, hanem fordítva: az emberi és közösségi élet szolgálja az államot!

A régi magyar alkotmányosságban éppen az íratlanul mûködõ szokásjog volt az, – amely egyébként ugyanolyan erejû forrása volt a jogoknak, mint a törvény – amely annak merevségét, esetleges hibáit kiküszöbölhette. Egyébként a brit alkotmányjog régen eldöntötte már, hogy a szokás képes betölteni a törvény szerepét is. Ha náluk lehetséges, akkor nálunk is megoldható lenne! (csak a politikai akarat hiányzik!) A magyar minta - ahol a törvények és a szokásjog harmóniája megvolt -, egy jól bevált és mûködõ rendszert mutatott fel. A szerves jogfejlõdés követelménye persze nem hagyhatja figyelmen kívül az 1956. és a közben eltelt idõszak népképviseleti-jogi megoldásait és azokat be kell építeni, csak igazságossági, alkotmányossági alapelvek szempontjából rostálhatunk!

Alapelvek.

Nézzük, hogy a magyar közjogi irodalomban, milyen alapelveket emelnek ki az utóbbi idõk szerzõi?

Dr. Endrey Antal: A királyi, a közösségi és keresztény elvet hangsúlyozta!

1./Én a királyi elvbõl a korona szerepét emelem ki, hiszen a korona nem csak tárgy, hanem egy személy: sõt jogalany, de jogalkotó és minden jog forrása is. Egyúttal a nemzet és az uralkodó harmonikus egybefoglalása és mindezeken felül az országnak és a földnek is tulajdonosa, sõt maga a magyar állameszme.

Tehát nem a király személye volt fontos, hanem a korona, mint bonyolult személyiségû állameszme, amely foglalata az állam fölötti, tehát az államot is korlátozó igazságos és méltányos jognak. Ezért a korona: alkotmányunk is!

2./A közösségi elvbõl a demokratikus elemet tartom erõsebbnek, ahol a közösség választ királyt és jogaik világosan elválnak, de egyúttal ki is egészítik egymást.

3./ A keresztény elvbõl a misztikus elemet emelném ki, hiszen a Szent Koronát titokzatos testnek tekinti, hasonlóan az egyházhoz, amely Jézus misztikus teste.

Tisztázzunk néhány sûrûn használt fogalmat!

Mi a LEGITIMITÁS? (Általánosságban a jog és törvény uralmát értjük alatta.)

Akkor legitim egy rendszer, ha a fõhatalom birtokosai az alkotmány által pontosan meghatározott módon nyerik el hatalmukat. Mindez a közáltali elfogadottság szerint ítélhetõ meg, de a legitimitásnak fontos forrása a hatalom folyamatossága, azaz a szerves történetiség.

Egy komoly joghagyománnyal és bevált történeti alkotmánnyal bíró országban tehát a legitimitásnak nélkülözhetetlen alapeleme a közjogi folytonosság! (s ez ma egyértelmûen: hiányzik!)

Másik idegen szó a SZUVERENITÁS: egy kétségbevonhatatlan jogosultság a hatalom megszerzése, megtartása, valamint befolyásmentes gyakorlására. A magyar modelltõl eltérõ, két leggyakoribb megvalósulási formája a népszuverenitás és az uralkodói szuverenitás. Az utóbbi esetében az uralkodó vagy abszolutista módon magántulajdonaként kezeli az emberi és fizikai erõforrásokat, vagy megosztja hatalmát egy hozzá hû elittel. Ez esetben az uralkodót csak az isteni törvények – tehát a természetjog – korlátozhatja.

A másik minta az, amikor a nép szuverén, és a hatalmat részben vagy egészben a képviselõire bízza! Mivel a nép nem követi a politika rezdüléseit, abban bízik, hogy a képviselõk nem élnek vissza a rájuk testált hatalommal, s a nép érdeke lesz a döntõ, a választó érdekei érvényesítésére használják fel a hatalmat! Sajnos így is létre jöhet az egyeduralom, illetve diktatúra, s erre a XX. század diktatúrái kitûnõ példák.

Ma e két szuverenitásforma uralja a világot, s a magyar modellrõl – amely az alá-fölérendelés helyett a mellérendelést helyezi a középpontba – hallani se akar a hatalmi elit, sehol a világon! Abban ugyanis: sem az uralkodó osztály, sem a nép nem teljesen szuverén, hanem a fölöttük álló Szent Korona – mint élõ (a szabadelvûek szerint jogi) személy – válik a szuverenitás hordozójává. Így, az államot korlátozó igazságos jogelvek gyûjteménye – pontosabban annak történelmileg kikristályosodott formája – tehát az alkotmány válik a teljes fõhatalom irányítójává. Ez tehát az igazi joguralom, mert a napi politikai csatáknak nincs alávetve a jog, csak az (isteni) erkölcsnek és (isteni) igazságnak! Nem függvénye sem többségnek, sem kisebbségnek, s fõleg nem a részérdeket képviselõ pártakaratnak, de még a pénzlobbynak sem!

Mivel a korona képletesen az állam is, így csak maga lehet a szuverén!

Werbõczy szerint a nemzet a Szent Koronának adja át a szuverenitást, s a maga választotta uralkodónak - csak a koronázás aktusával juttat belõle. Az uralkodó esküvel biztosítja a joghagyományt, s a jog és esküszegés esetén megvalósítható ellenállási jog és kötelezettség lesz a hatalom valóságosan létezõ ellensúlya.

A Szentkorona bonyolult személyisége, így õrködik a hatalom megosztásán.

Nézzük mi is az a Szentkorona-tan?

Nem a Szent Koronára – mint tárgyra – vonatkozó különbözõ információk összessége, hanem Magyarország õsi íratlan és írott elemekbõl álló történelmi alkotmányának elvrendszere. Olyan alkotmányosság ez, amely a történelem folyamán a társadalmi-gazdasági fejlõdésnek megfelelõen formálódott, de lényege mindig megmaradt, csak az intézményei fejlõdtek szükség szerint.

Állandó vonásai, amelyek az egyes korokban szinte sohase voltak tételesen leírva illetve kimondva, de szokásjogi úton mindig érvényesültek. A magyar társadalom mindig érvényre akarta azokat juttatni, hiszen az igazságosság és a valódi, erkölcsös szabadság hatja át a Szentkorona-tan minden gondolatát.

A Szentkorona-tan tehát annak a fejlõdésnek a tükre, amelyet a magyarság a szkíta õsállami léttõl, az 1956-os, alulról jövõ és elemi erejû népképviselet kívánalmaként hordoz a génjeiben, s minden agymosás ellenére az igazságosság és szabadság utáni vágyunkban (sajnos csak: sóhajtásainkban) jelentkezik ma.

Az általam kiemelt értékelvû alapelvek:

1. hatalom átruházás és megosztás

2. a mellérendelés és az önrendelkezés

3. az egyenlõ szabadság

4. jogkiterjesztés

5. önkormányzatiság

6. jogfolytonosság és szerves jogfejlõdés

7. ellenállási jog és kötelezettség

(Ezen elveket is áthatja a jogtalanság, jogot nem alapít és az állam mûködési felelõsségének elve, s kiegészíti a korona, a demokratikus és a misztikus elv.)

1./ A hatalom átruházásának és megosztásának (demokratikusnak is mondható) elve.

A nemzet a „népszuverenitást” – tehát a fõhatalom befolyás nélküli gyakorlását – átadta a Szent Koronának. Nem az uralkodó személynek vagy elitnek adta át, hanem a koronának, amely nem csak tárgy, hanem személy, sõt minden jog forrása is. Ezzel alkotmányosságunk a nemzet – korona - uralkodó hármasságára épül, amely a hatalomgyakorlás tartalmi megosztottságát és a „felek” mellérendelését adja, valamint a magánérdek visszaszorítását a közjó szolgálata érdekében. Az uralkodó (személy vagy elit) nem dönthet a nemzet megkérdezése nélkül, de a nemzet sem hozhatott törvényt az uralkodó szentesítése, jóváhagyása nélkül.

A hatalomnak ez az együttes gyakorlása tükrözõdik abban is, hogy a koronának van országa, s neki van címere is. Nem a királynak van tehát országa és népe, mint a nyugati államokban, hanem a korona országának van egy uralkodója.

Nálunk a király hatalma nem isteni eredetû és nem is korlátlan, mert az õsi alkotmányosság korlátai között kell uralkodnia, ez a természetjog, amely viszont isteni eredetû! Az uralkodó nálunk – szemben az akkori „fejlett” államokkal –, nem örökléssel, hanem a nemzet általi megválasztásával nyeri el a tisztséget. Szent István királyunk - miután fia meghalt -, elõre látta a várható trónviszályt s a Boldogasszonynak – Magyarország Patrónájának ajánlotta fel a Szent Koronát, s ezzel együtt felajánlotta a Szentkorona tagjait is. Azóta van nekünk égi és földi királynénk, tehát soha nem voltunk királynélküli királyság! (bárhogy is gúnyolódnak ezen a hazai és a nyugati liberálisok ma, s a két világháború közt!)

2./ Mellérendelés és önrendelkezés elve.

A magyarság csak vészhelyzetben ismerte el maga fölött a személyi hatalmat. Az egyenlõ szabadság elvébõl is következõen az uralkodó – aki a végrehajtó hatalom feje –, csak elsõ volt az egyenlõk között, hiszen bár a Szentkorona feje volt, de csak a Szentkorona többi tagjával együtt alkotta a korona egész testét. A hûség tehát nem az uralkodónak, hanem a Szent Koronának szólt.

A szuverenitás átadásával nem mondott le az önrendelkezésérõl a nemzet, csak a természetjog könnyen átlátható igazságait emelte maga fölé védõernyõként, íratlan szokásjogban és írott törvényekben: de örökérvényû alkotmányként.

(ezt tagadták meg, és hamisítottak helyette egy ál-alkotmányt 1949-ben.)

A korona szuverenitását, közjogi személyiségét sem vonhatják kétségbe semmiféle álságos vagy valós népszuverenitás alapján, hiszen a Szentkorona tagjai voltak az õseink és azok lesznek az utódaink is. Így az õsök és az utódok helyett a mai nemzedéknek nincs joga, de nem is lenne célszerû dönteni, s ezzel megtagadni elõdeink akaratát és utódaink jogát az igazságos állameszméhez, a Szentkoronához!

3./ Az egyenlõ szabadság elve (amely nemzeti függetlenség vágyában is megjelenik)

A Werbõczy által lejegyzett egy és ugyanazon szabadság egyedülálló jelenség volt Európában, amelynek tökéletes védelmét csak az alkotmányosság közjogi centruma: a Szentkorona adhatja. Ez a közjogi személy azonban nem egy egyszerû koronázási ékszer és nem is csak egy ahhoz fûzõdõ elvonatkoztatott fogalom. Ez egy misztikus-rejtélyes, de eleven valóság, amit csak a magyarság keleti gyökereivel, valamint - s ez a legfontosabb -, õsnépi mivoltával lehet magyarázni. A nyugati elmék közül csak a legcsiszoltabbak érthetik meg ennek mélységét és jelentõségét. Valószínûleg a legelsõ jogalkotó népek õsei lehetünk, hiszen örök szabadság szellemisége hatja át a személy jogait, s a közösségben megélhetõ jogot: az államalkotás és a befolyásmentes szövetségkötés jogát is. Ezen elv miatt nem gyarmatosított a magyarság soha, s nem alkalmaztunk más jogrendet az esetleg legyõzöttek számára sem.

4./ Jogkiterjesztés elve.

Nem voltak romboló eszméink, vérgõzös forradalmaink, gyarmatosításaink, s nem alkalmaztunk könnyû sorozatgyilkolásra alkalmas eszközt a legyõzöttek kiirtására. Helyette joghelyreállító szabadságharcokat vívtunk, vagy közjogi küzdelmeket folytatunk. (ma is csak erre lenne szükségünk, ha felismerné végre a helyzetet a társadalmi elit, a valódi új nemesség!!) A magyar nemesség úgy emelte be a polgárságot és a parasztságot az alkotmányos jogokba, hogy a saját jogait kiterjesztette rájuk. 1848-ban a nemesség – egyedülálló módon – felszámolta önön adómentességét, letette kiváltságait, s az alkotmányosság bástyái közé emelte az ország minden rendû, rangú lakóját, rácot, tótot, oláht, ruszint, stb. Ennek a fényében látható, és 2004. dec. 5-e bizonyítja is, milyen kicsiny ma az erkölcsi nemeseink száma.

A jogkiterjesztés elve nem önérdeket szolgál, hanem közjóért munkálkodik.

5./ Önkormányzatiság elve.

Az 1486. évi királyi dekrétum 60. törvénycikke kimondja, hogy az alispán nem a király elõtt tesz esküt, mint a fõispán, hanem a vármegyei közgyûlés elõtt. Ezzel Mátyás megerõsítette a köznemesség vármegyei hatalmát, de gyengítette a saját királyi hatalmát a korona javára. A hatalommegosztásnak ez lett késõbb a legerõsebb bástyája, s a vármegyei önkormányzatiságnak így lett kiemelkedõ jelentõsége a központosító hatalommal szemben, s megszületett egy másik hatalmi ellensúly. A Duna jegén választott királynak, – mai kifejezéssel élve: nagy felhatalmazása volt – de a hatalommal élõ, s nem visszaélõ Mátyás minden javaslatát tárgyalta az országgyûlés, s nem kényszerített a köznemességre semmit. Tehát a végrehajtó hatalom az önkormányzati vármegyével, a központi hatalom törvénykezõ jogköre pedig az Országgyûléssel lett szûkítve. (Ma viszont mindent az Ogy. dönt el, pontosabban az azt uraló párt, vagy pártszövetség! Hol van itt az önkorlátozó hatalom?)

6./Jogfolytonosság és szerves jogfejlõdés elve.

Minden „jogszabály” és egyezmény eleve illegitim és semmis, amit nem az arra hivatott és az alkotmányos elvek figyelembevételével megalakult szervek hoznak, vagy kötnek. Csak szerves jogfejlõdés nyomán módosulhat meg a magyar alkotmányosság, s csak a bevált jogi elemek gazdagíthatják a magyar közjogi rendszert. 1947-ben Altöttingben, az akkor legitim országgyûlés két házának együttes ülése kimondta: a magyar alkotmány a Szentkorona! Mivel azonban, azóta sem ült össze megszállás nélküli idõszakban – hiszen jelenleg is pénzügyi megszállás alatt vagyunk –, s nem tudott legitim döntéseket hozni az ország hagyományos jogrendjéhez ragaszkodó nemzetgyûlés vagy országgyûlés, így a jogfolytonosság helyreállítása nélkül csak: illegitim és hatalombitorló államszervezetrõl, s idegen eredetû intézményrendszerrõl beszélhetünk. Sajnos nem beszélünk sem alkotmányos, sem jogfolytonos államról, hiszen a jelenlegi (de jure) messze nem az! Azt viszont elismerem, hogy de facto legitimitása mégis van az államnak, hiszen a társadalom - éppen a médiabefolyásolás miatt -, rendre azt hiszi, hogy az államnak létezik, az un. de jure legitimitása is, így ebben a megtévesztett állapotban nem lép fel a hatalom bitorlóival szemben. Ez a megtévesztésen alapuló (de facto) legitimitás azonban nem változtat, a de jure törvénytelen helyzeten, sõt az új alkotmányról való nyilatkozatok – a hatalomtól független nemzetgyûlés összehívása nélkül –, csak a megtévesztés tovább görgetése és a szokásos „látszat legitimizáció”!

7./ Jus resistendi, az ellenállási jog elve.

A szerzett jogokhoz való ragaszkodás jellemezte a magyarságot 1956-ig. Az „agymosás” miatt azonban megfeledkezett arról, hogy a jogainak egyetlen biztosítéka az õsi alkotmány.

Azon életmód, erkölcs, szokás és joghagyomány, amely nem cserélhetõ, mert abban rejlik nemzedékek kicsiszolt akarata, tudása, kiküzdött joga és az eljövendõ nemzedékek lehetõségei is. Helyettük – sem a régi nemzet, sem az eljövendõ nemzet tagjai helyett –, senki sem dönthet napi politikai érdekbõl, s a vitathatatlan örök igazságokat sem lehet pártpolitikai érdekek szintjére zülleszteni, s így az alkotmányt más törvény (pl. az 1949. évi XX.) nem helyettesítheti, de más módon sem lehet az örök érvényû alkotmányosságunkat kijátszani! Ma az Alkotmánybíróság sem biztosíték, hiszen tagjait a politikum választja többségi elven és párthûség alapján. Olyan személyek is ülnek ott, akik a bolsevik diktatúra gondolkodói és kiszolgálói voltak. Lehet-e tõlük valóban pártfüggetlen és valóban nemzetpolitikai döntéseket elvárni? E „jogtudósok” még a legalapvetõbb közjogi kötelességüket nem hajlandók teljesíteni. A saját közjogunkban 1989-ig ismeretlen elem volt az AB, s annak tagjai – szándékosan vagy véletlenül – nem ismerték fel sem jogfolytonosság, sem a jogpozitivizmus és természetjog összefésülésének szükségességét, hanem az idegen jogelvek primátusát hirdették és hirdetik ma is. Fel sem fogják: a nemzet jogérzéke nem tudományos elemzés kérdése csak, hanem a génjeinkbe kódolt igazságérzet, amely csalhatatlanul szembeszáll azzal, amit nem jognak, hanem jogtalanságnak, amit nem törvénynek, hanem méltánytalanságnak érez.

Az igazi alkotmánybíróság tehát a nép igazságérzete!

(A részlet a szerzõ új könyvébõl való)!