ABSZURD A DRÁMÁNK? Gondolatok a Bécsi döntés és Trianon kapcsán.

Abszurd a drámánk?

Gondolatok a Bécsi döntés és Trianon kapcsán.

Az Európai Unió centrum államai – már jó ideje félretéve az ellenségeskedést –, közösen próbálják kielégíteni saját állampolgáraikat és a világra telepedõ pénzhatalmi diktatúrát. Mindez azonban egyre kevésbé sikerül, mert a „sárkányka” étvágya óriási, s már nemcsak „világnak harmada”, ahogyan a Kex együttes énekelte egykor, hanem már szinte mindent befalt. A perifériára szorult európai országok pedig - még kevésbé képesek kielégíteni állampolgáraikat azért, mert a centrum országok elszívó hatása mellett még a Trianoni/Párizsi trauma is nyomasztja õket. Nemcsak a szétdarabolt Magyarország, hanem az utódállamok is ebben a lelkileg és morálisan fertõzõ, szellemi-terrorban élnek, a tudatmosás és a mûvi „fenyegetettség” lebetegítõ állapotában, amire még az idõ múlása sem lehet gyógyír!

A mesterséges utódállamok – Csehszlovákia, Jugoszlávia – széthullásával a 90-es évekre bebizonyosodhatott volna a világ számára, hogy nem a meghirdetett „igazságosság” elvei alapján született a trianoni, majd párizsi határkijelölés, sõt hamis adatok, csalások és a körültekintés teljes hiánya hozta õket létre. Ám a totális véleménydiktatúra nem engedi a tisztánlátást. Esetleg a divatossá vált „összeesküvés elmélet” lehetet mindennek az oka? Sajnos erre a helyzetre is igaz lehet a megállapításom, hogy ilyen elmélet ugyan nincs, de az összeesküvésnek gyakorlata van, s annak nap, mint nap tanúi és részesei vagyunk!

Éppen ma hetven éve, hogy a párját ritkítóan igazságtalan békediktátum felszámolása és a teljes igazságszolgáltatás helyett megszületett valami, ami az adott helyzetben revíziónak tûnt ugyan, de valójában éppen azzal a döntéssel veszítettük el önállóságunkat, bár ez sokáig nem volt világos számomra sem. Bécsben akkor, komoly tárgyalásokra már nem is kerülhetett sor, mert Ribbentrop és az olasz külügyminiszter egyértelmûvé tette, hogy a feltételeket õk diktálják. A II. Bécsi döntés augusztus 30-án született meg, s abban 43 541 négyzetkilométernyi területet kaptunk vissza, ahol 2 633 000 ember élt. Abszolút többségük, 53,7 százalékuk magyar, ( Dél-Erdélyben még több mint 400 ezer magyar maradt román fennhatóság alatt!) 40,7 százalékuk román, 5,6 százalékuk pedig egyéb - elsõsorban német - nemzetiségû volt. Nem a történelmi elv gyõzött tehát, nem az igazságszolgáltatás okán született meg a döntés, hanem elsõsorban német hatalmi érdekek alapján, de Mihail Manoilescu román külügyminiszter ettõl is rosszul lett, sõt elájult.

90 éve szenved a magyarság a trianoni kereszten.

A legalább ezeréves Magyarország (1920 jún. 4-én) elveszítette területének és népességének kétharmadát, ipari üzemeinek több mint felét, vastermelésének 83 százalékát, valamint közút- és vasútvonalainak, pénzintézeteinek kétharmadát s teljes arany-, ezüst- és rézkészletét, s mindezt a Trianoni békediktátum következtében, amelyet a Nemzetgyûlés csak az erõszakos kényszer-helyzetre való tekintettel fogad el. A veszteségek a nemzet megsemmisítését okozhatták volna, ha nincs a magyar kreativitás, az erõs élniakarás, a Klebesberg - féle iskolarendszer, a középosztály nemzetpolitikai egysége, a vezetõk politikai bátorsága és kitartó akarata.
Valószínûleg éppen ezekre lenne szüksége ma is a nemzetnek, de a Szent Korona állameszme ismeretével, s a joguralmi hagyományaink átgondolt és szerény modernizációjával spékelve. Õk nem engedték a templomot és az iskolát! Az 1924. évi XI. oktatási törvény kimondta, hogy a tanulót vallásos alapon erkölcsös polgárrá kell nevelni, s hazafias szellemben kell mûveltséghez juttatni! A hit- és erkölcstan kötelezõ tantárgy volt, s maga a közoktatásügyi miniszter jelentette ki: „Az ország csak akkor lesz szilárd, ha a felépítményt a vallás és erkölcs vasbeton alapjára fektetjük le”. De felismerte a nemzet gerincét képezõ középosztály szerepét is: „Ha nem sietünk a középosztály segítségére, akkor az proletarizálódik, alsóbb rétegekbe hanyatlik vissza, s helyét újgazdagok foglalják el, kik nemzeti és kulturális hagyományok hiányában nem lesznek képesek az állami fenntartó szerepre.” (Ugye milyen aktuálisak ezek a gondolatok ma is? Vajon lesz-e elkötelezetten nemzeti középosztályunk a jelen globalista kiszolgáló, kollaboráns politikai világában? )

Az akkori "világválság" idején ötezer népiskolai objektum épült, ötszáz óvoda, ezerötszáz iskolakönyvtár, ugyanennyi népkönyvtár, mert az akkori politikum tudta, hogy: „Veszve van az a nemzet, amely a legfontosabb pozíciókba nem tud azok betöltésére legmegfelelõbb embereket állítani”! Ismerték és valóban komolyan vették Széchenyi gondolatát, hogy: „A kimûvelt emberfõk száma a nemzet igazi hatalma!”

Trianon - ki nem mondott, de ma már felismerhetõ - elsõdleges célja a magyar nemzet megsemmisítése volt. Ehhez járult a francia nagyhatalmi érdek, valamint a Habsburg megosztó politika ellentétszításából származó belsõfeszültség, amelyet a csehek, románok és szerbek nemzeti sovinisztái ragyogóan ki is tudtak használni. A magyar politika és néplélek azonban felül tudott kerekedni a csonkítás szörnyûségén, s a 30-as évek végére a megerõsödött országban megérett az akarat arra, hogy ha tárgyalások útján nem tudják a Trianonban elcsatolt területeket – a Szentkorona tulajdonát –, és az ott élõ testvéreinket (a Szentkorona alkotórészeit) visszavezetni a Szentkorona oltalma alá, akkor a fegyveres utat kell választani, mert a Szentkorona csak egységben mûködik.

„Kicsi magyar idõ.”

1938 õszén még egyértelmûen elutasította a magyar politika a hitleri ajánlatot, aki az egész Felvidéket ígérte cserébe a csehek elleni katonai felvonulásért. Fél évvel késõbb azonban - Csehszlovákia széthullásakor - a magyar haderõ a függetlenségét egyoldalúan kikiáltó Kárpát-Ukrajnát fegyveresen visszacsatolta. A magyar kormány tehát nem kereste a Német Birodalom kegyeit, sõt 38 augusztusában nemcsak visszautasította a kínált fegyveres revíziót, de még a Lengyelországgal szembeni felvonulást sem engedi meg magyar területen a németeknek. (Horthy tettét egyetlen európai politikus nem merte volna megkockáztatni!) Ám amikor Molotov, a Szovjetunió külügyi népbiztosa jegyzékben követelte a román kormánytól az 1918-ban Romániához csatolt Besszarábia, valamint Észak-Bukovina átadását, a magyar politika megmozdult. Szinte egyszerre jelentette be igényét Dél-Dobrudzsára Bulgária, és Erdély és a Partium magyarlakta részeire pedig Magyarország! Gróf Teleki Pál miniszterelnök érezte, hogy van reális esély a román hadsereggel szemben, ha a Vörös Hadsereg erõvel foglalja el a követelt területeket, ám a Moszkvával szembeni gyors román meghátrálás miatt katonai fellépésre nem kerülhetett sor. A románok azonnal helyezkedni kezdtek, s igyekeztek elnyerni a németek jóindulatát. Teleki Július 10-én Münchenbe utazott, s a tárgyalásokon világossá tette, hogy akár fegyveres fellépésre is kész, mert a magyar õshonos népességet létében fenyegeti az, ha Erdély etnikai viszonyait a menekülõ besszarábiai románok betelepítésével megpróbálják eltorzítani. (A kommunisták késõbb ezt megtették, s a falurombolás tulajdonképpen csak befejezte volna ezt a mûveletet!) Teleki hivatkozott a Kárpátok felé irányuló szovjet veszély miatti komoly stratégiai fenyegetésre, s mivel a németek nem szerették volna, ha a háború alatt két potenciális szövetségesük között katonai konfliktus alakul ki, így közvetíteni igyekeztek. A tárgyalások augusztus 16-án Turnu Severinben megindulhattak. A román tárgyalók csak 14 ezer négyzetkilométerrõl lettek volna hajlandók lemondani és inkább a „lakosságcserét” emlegették, bár ennek nem voltak valós alapjai. A delegációk augusztus 25-én minden érdemi eredmény nélkül szüntették be a tárgyalásokat.

Eközben a honvédség már július eleje óta harckészültségben volt, s alakulatai a keleti országhatár mentén sorakoztak fel, várva a bevetési parancsot. Az "Egy barázdát sem!” román soviniszta propaganda ellenére felismerte a román diplomácia a jogos magyar igények nyomán jelentkezõ helyzetet, s egy részének kielégítését vállalva: a németekhez fordult döntõbíráskodásért. (abban bíztak, hogy nagyobb szükség lesz a román olajra, mint a magyar élelmiszerre!)

A bécsi Belvedere-palotában óriási diplomáciai sikert értük el ugyan, de egyúttal az addig ügyesen manõverezõ semlegességi politikánk feladását is jelentette az esemény. A németek mindezt elõre és alaposan megtervezték, hiszen nekik mindkét ország erõforrásaira óriási szükségük volt. A német és olasz politikát ugyanis nem az igazságtalanság megszüntetése, nem az õsi területünk és a népesség sorsa iránti aggodalom vezette a határok átrajzolásakor, hanem Magyarország és Románia egymással versengõ hûségét akarták biztosítani a háború során.

Németország a döntõbíráskodásért cserébe elvárta, hogy – az alapító Németország, Olaszország és Japán - után mi is csatlakozzunk a Háromhatalmi Egyezményhez, s a magyar kormány ne akadályozza az ötödik hadoszlopként mûködõ hazai Volksbundot. Ez volt az a trójai faló, ami belopta a szocializmus diktatórikus vörös lobogóját – horogkereszttel a közepén –, abba az országba, amely már egyszer megtapasztalta a szocializmus vörös lobogóját: sarló-kalapáccsal a közepén! A nemzetiszocialista ideológia magyarországi erõsödését is a II. Bécsi döntés eredményezte közvetetten, s ez vezetett végül is a háborúba való belépéshez, a német érdekek „vonakodó csatlóskénti” kiszolgálásához, majd a német megszálláshoz. Ha saját erõvel történik a „visszacsatolás”, vagy ha a Szentkorona védõernyõjéhez való önkéntes visszatérést tudta volna elérni a magyar külpolitika – akár népszavazás kikényszerítése árán is –, akkor másként alakulhatott volna a háború utáni rendezés. Akkor talán megmenekülhettünk volna a bolsevik erkölcsrombolás és szocialista nemzetpusztítás máig tartó rémétõl.(bár erre kevés volt az esély, de volt!) Ám arról se feledkezzünk meg, amit a liberális sajtó szinte naponta sulykol belénk kegyetlenül: miszerint a visszacsatolt Észak-Erdélybõl elhurcolták a zsidókat! Valóban a német katonai megszállást követõen – amikor már nem létezett szuverén magyar állam –, a zsidó származású polgárokat Németországba vitték. Ám északon a megszállásig nem volt veszélyeztetve a zsidóság, a déli román területeken viszont önként hajtotta végre az állam a „zsidótalanítást”! Errõl miért nem szól a közbeszéd és miért nem készít tanulmányokat a történelemtudomány?

Már az elsõ Bécsi döntés is, azt látszatott kezdte bizonyítani a magyar emberek számára, hogy csak Németországra számíthat az igazságkeresésének nehéz küzdelmében, hiszen Anglia és Franciaország diplomatikusan „kifelejtette” magát a döntéshozatalból. Így már az elsõ Bécsi döntés is a náci Németország lekötelezettjévé tette a Magyar Királyságot, de a második Bécsi döntés végleg belehajszolta a magyar politikai vezetést abba a szövetségbe, amelyet pedig a „bármilyen színû szocializmust” tagadó népünk akkor még ösztönösen elutasított volna, ha a nyugat nem zárkózik el az igazságtételtõl ilyen látványosan. Nekünk magyaroknak ugyanis megvan a magunk szociális gondolkodása, amely nem diktatórikus, mint a náci vagy a bolsevik gyakorlat, hanem beváltan igazságos és joguralmi. Mindez a magyar Szentkorona állameszmében nyilvánul meg, amely már annyiszor biztosította számunkra a „két pogány közötti” veszélyek ellenére a nemzeti megmaradásunkat. Talán ma is a Szentkoronában kellene gondolkodnia a politikai osztály tagjainak, de a népnek mindenképpen!

Revízió vagy beletörõdés?

Már a kérdés is hibás, hiszen mindkét változat ellentétes a hagyományos magyar közjogi gondolkodással.

A beletörõdés politikája az elmúlt kommunista és globalista évtizedek alatt nem oldotta meg a problémát, sõt ahogy ma láthatjuk az elcsatolt területeken, egyre jobban erõsödik az agresszív beolvasztó politika, ami csak akkor vált ki ellenreakciót, ha van egy erõs védhatalom, amelyre büszkén tekinthetne az õsi települési földjén megkülönböztetett és lenézett magyarság. Az Európai Unió sem törõdik az elcsatolt területeken élõ több milliós magyarsággal, sõt a Benes-dekrétumok kapcsán kiderülhetett minden európai politikus számára, hogy csak az új típusú gyarmatosítás, tehát a gazdasági uralom és központosítás az, amely érdekli a brüsszeli bürokratákat. Azzal tehát, hogy az elcsatolt területeken nem bevándorló kisebbség él, hanem õsi települési földjükön élõ és magyarnak megmaradni akaró állampolgárok - nem fog törõdni az Unió csak akkor, ha a magyar állam védhatalmi státuszban fogja majd pártját azoknak, akiket az utódállamok megsértenek emberi és állampolgári jogaikban. Az tény, hogy az utódállamok soha egy pillanatra sem tartották be a Trianoni és Párizsi „békeszerzõdések” azon passzusait, amelyek az addig élvezett autonómiát, nyelvhasználatot, vagyonbiztonságot szavatolták. Az utódállamokban a magyarság mindig csak másodrendû kisebbségként szerepelt! Így viszonozták azt, hogy mi befogadtuk õket a saját országunkba és sem vallásukat, sem nyelvhasználatukat, sem vagyonbiztonságukat nem korlátoztuk, mert ha ezt tettük volna, akkor már régen nem létezne sem tót, sem oláh, sem rác nyelv és kultúra a Kárpát-medencében.

Ha például mi is a „francia példát” követtük volna, ahol a számtalan nyelv és kultúra lett felszámolva, akkor érthetõ lenne az a gyûlölet, amivel az utódállamok nemzetei illetik a magyarságot. De így -, hogy kultúramegtartó tolarenciánk okán maradhattak fenn -, minden ellenünk irányuló támadás az õ kisebbségi érzésük lenyomata csupán. Ám a magyarság mindig tudott nagylelkû lenni, mindig képesek voltunk a megbocsátásra. Ha valóban vissza akarjuk állítani a Szent Korona Országainak „szövetségét”, akkor nem katonai revízióról kell álmodni, de nem is beletörõdni Trianonba! Egyszerûen világossá tenni mindenki számára, hogy: csak a Szent Korona tudott békét és harmóniát teremteni a Kárpát-medencében, csak az összefogás és a globalizmus elleni szövetkezés tudja megmenteni az itt élõ nemzeteket úgy gazdaságilag, mint kulturálisan. Ehhez kell a magyarságnak biztosítani az autonóm egyenjogúságot, és ehhez kell egy konföderációs államalakulatot létrehozni, amely mentes ugyan a vad és szélsõséges nacionalizmusoktól, de természetesen nem internacionalista, hanem nagyon is patrióta!

Nemrégiben elhangzott egy Fidesz vezetõ szájából, hogy: "Magyarországnak nincs területi követelése". Az állítás igaz, mert nem az országnak van követelése, hanem a koronának! Hiszen a koronának van országa és nem fordítva!

A Szent Korona Országai.

A nyolcszáz éves horvát együttélés miatt talán éppen velük kellene az államszövetség megalkotását elkezdeni. Velük, akik önkéntesen csatlakoztak egykoron a Szent Koronához, s akik ma is hivatkoznak alkotmányukban a Szent Koronára és az eggyüttélésünkre. Nagy mulasztást követett el annak idején az Antall kormány, hogy nem állt nyíltan a függetlenségi háborút vívó Horvátország mellé, csak a háttérben tevékenykedett. Ha a Szentkorona két egykori országa látványosan összefog, akkor lett volna leginkább lehetõségünk a konföderációs Kárpát-medence létrehozására. A szlovákok féltékenysége és nyílt magyarellenessége sem a teljes szlovák társadalomra érvényes annak ellenére, hogy mindenféle történelmi kitalációkba próbálják bújtatni a fiatal szlovák állam igazolhatóságát. Ám nekik a mi történelmünk a valódi történelem, nekik is a Szent Korona adta a védõernyõt, s ebbõl sokat sejtenek is, hiszen a (közismerten magyar eredetû) címerük, a (kevésbé közismerten magyar eredetû) himnuszuk mellett, még a Szent Koronát is használják idõnként. (Hiszen néhány éve szilveszterkor lézerrel rajzolták fel Pozsony fölé a koronát!) Minden alkalommal meg kell említeni a szlovákoknak Hlinka páter 1926-os szavait, amelyben összehasonlítja a magyar és a cseh uralmat. Megállapítja, hogy a magyarok alatt nem szenvedtek annyit ezer év alatt, mit a cseh uralom hat éve alatt. Az EU pedig olyan uralom, amely minden esztendeje alatt - az óriási agymosás ellenére is - rá fognak döbbenni az uralom tarthatatlanságára. Fico elvtársnak pedig Budapest elfoglalása helyett a saját függetlenségük visszaszerzését, majd a Szent Koronához való önkéntes csatlakozást kell javasolni, mint a szlovák nép alapvetõ érdekét. (Ne tessenek ezen mosolyogni, mert eljön az idõ, amikor mindez kézenfekvõvé válik.)

A kárpátaljai ruszin-magyar többség láthatatlan, de hûséges ragaszkodása sem véletlen a koronához.

A ruszinokat mindenáron ukránná erõszakoló politika nem hozta meg az eredményt, sõt kifejezetten magyarbaráttá tette õket újra, s csak idõ kérdése: mikor válik a kárpátaljai autonómia témája újra aktuálissá! Egy autonóm tartomány pedig - kedvezõ helyzetben - bármikor dönthet arról, hogy kíván-e csatlakozni a koronához. A szélsõséges ukrán nacionalistáknak a Vereckei Emlékmû felrobbantásai sem Európa irányába terelik az országot, hanem inkább a belsõ problémák elfedésére alkalmasak csupán. Rákóczi népe – nyelvétõl és vallásától függetlenül – inkább figyel Budapest felé, mit Kiev irányába. Csak jó magyar diplomaták és jó budapesti politika kell, hogy eltûnjenek a különbségek a ruszinok és a magyarok megítélése tárgyában.

Erdély és a Pártium kérdése viszont nem választható el a csángók nagyon mostoha viszonyaitól, s itt nem csak a transzilvanizmusban érdekelt román politikusokkal, hanem a magával a román néppel is kifejezetten jó viszonyt kellene ápolni, ami persze ne az önfeladás és beletörõdés politikája legyen! A jó viszony kialakítható úgy is, hogy nem hátrál meg a magyar külpolitika a védhatalmi státusszal járó feladatoktól. Ám az is fontos, hogy nem szabad a - minden országban gondosan kialakított - szélsõségek malmára hajtani a vizet. Különösen a Nagymagyarország emlegetésétõl kell tartózkodnunk, hiszen akkor a mi szóhasználatunk sem lesz különb a Nagyrománia Párt eszeveszett, magyargyûlölõ hordáitól. A háromszintû autonómia képviseletét pedig minden esetben ki kell egészítenünk az erdélyi és pártiumi román értelmiség magyarbarát részének elismerésével, sõt ha a megerõsödött magyar gazdaságnak lesznek kihelyezési lehetõségei, akkor elsõsorban arrafelé kell majd orientálódni.

A Délvidék problémája szintén nagyon összetett és roppant kényes. A jelenlegi szerb vezetés elkötelezett híve az EU-nak, s az emberek valószínûleg késõn fogják felismerni ennek az újgyarmatosító politikának a veszélyeit. Ám a centrum országok és a periféria közötti egyoldalúan mûködõ pénzszivattyú Szerbiát sem fogja kímélni, de nekünk lesz esélyünk kicsikarni a csatlakozás megszavazásakor a Szerbiában élõ magyarok valódi autonómiáját is, a jelenlegi látszat autonómia helyett. Mindehhez csak széles látókör, politikai bátorság és nemzettudat kell, valamint a Szentkorona állameszme hatalmas erejének felszabadító tudása, megértése.

Utóirat:

Ma van a Solidaritás, az elsõ nem pártirányítású lengyel szakszervezet megszületésének 30.-ik évfordulója is. Akkor, az óriási tömegnyomásra a lengyel állampárt meghátrált, s meg tudott egyezni egymással lengyel és lengyel. (Ma erre lenne szüksége a magyarságnak is!) A Solidaritás 21 pontja bevált, bejegyezték a szakszervezetet, s a lengyelek a vállukra emelték Lech Walensát. Azt a villanyszerelõt, akit késõbb még a köztársaság elnökének is megválasztottak, majd alaptalan ügynökváddal elhiteltelenítettek. A bolsevik módszer, a szalámitaktika mûködik tehát lengyel testvéreinknél is! Ha lehetséges tanuljunk belõle, s a bizalmatlanságot elûzve, a nemzetszolgálat alázatát és a Szent Koronába vetett hitet hirdessük, mert a szeretet szolidaritásának népe kapta a küldetést, hogy a békét és a harmóniát hozza vissza a Kárpát-medencének, közép-Európának, de a világnak is.

Szeged, 2010-08-30 Dr. Bene Gábor S.