ALAPVETÕ CÉLKÉNT az ALKOTMÁNYT KELL a NÉPHEZ IGAZÍTANI!

„Alapvetõ célként az alkotmányt a néphez kell igazítani.”

Mottó: Az alkotmányos tervezés nem az optimális forma megtalálásának a tudománya, hanem inkább a régi és az új vegyítésének a mûvészete, méghozzá úgy, hogy az a lehetõségek egymásba olvadó széles skáláját eredményezze.

(A fekete rész Donald S. Lutz (University of Houston) alkotmány elemzésébõl, a kék aláhúzott rész pedig a valódi magyar alkotmánnyal való összehasonlítás.)

Az "alapelvekhez való visszatérés" inkább azt jelenti, hogy gondolatban visszamegyünk , s újra megragadjuk azokat az elveket, amelyek áthatják alkotmányos rendszerünket, és meghatározzák szellemét; azt, hogy a megváltozott körülmények és elkötelezettségek fényében újragondoljuk ezeket az elveket, és mai nyelven, mai jelképekben megerõsítjük azt, ami még mindig az igazságot mondja nekünk….

Amióta felismertem a jelen hazai rendszer jogfolytonosságát a Rákosi-kádár korral, folyamatosan az „alapelvekhez való visszatérést” hirdetem, s így Donald S. Lutz gondolatát szinte szó szerint tudom támogatni! Ahol nem, azt is leírom.

Azonban a kommunizmus ellen vívott hosszadalmas harc során a saját alkotmányos demokráciánkban keletkezett torzulások egyrészt még mindig elemzésre várnak, másrészt olyan politikai szókincset hagytak ránk, amely a leírások tekintetében túl gyakran pontatlan, elméletileg pedig félrevezetõ. (igaz!) Egyszóval, az alapelvekhez való visszatéréshez szükséges beszédmód, diskurzus elkezdését éppen a kifejezéseknek a siker okozta pontatlansága akadályozza….

A szavaink értelmének visszaszerzése érdekében írtam meg (2009. március 15-én) a „Közbeszéd és közgondolkodás megújítása” címû dolgozatomat, amelybõl most idézek: ’Az egyszerû ember számára szinte átláthatatlan szövevény a politika, a jogalkotás, a parlament mûködése, a gazdaság, s a pénzügyi világban jelentkezõ trükkök százai! A közbeszédben meghonosodott szavak értelme azonban nagyon ingatag. Sok esetben egy-egy kifejezést éppen a valódi jelentés eltorzításával, vagy akár a teljes ellentéteként használnak.’ Ha érdekel a teljes anyag, kattints ide, s keresd a címet: www.nemzetihirhalo.hu/index.php?lap=public&iro=beneg#cikk

Ahhoz, hogy az alkotmányos demokráciák alábbi listájára felkerülhessen egy nemzet, a következõ öt teljesítmény-kritériumnak kell megfelelnie:

1) Olyan alkotmánya legyen, amelyet nem figyelmen kívül hagynak, hanem betartanak;

2) Az alkotmány a jogállamiságon alapuljon, és támogassa azt;

3) Szabad választások legyenek, s ezeken lényegében a teljes felnõtt lakosság részt vegyen;

4) Legyen két vagy több, egymással versengõ párt;

5) Szabad választások útján immár megtörténjen egy békés hatalomváltás a versengõ pártok vagy lényegesen különbözõ pártkoalíciók között; vagy pedig bizonyosak legyünk abban, hogy a jelenleg hatalmon levõ párt vagy pártkoalíció felváltásával járó választási eredményt, békés hatalomváltás követné.

Az amerikai alkotmányossággal való magyar összehasonlítás nagyon meglepõ!

1) Az illegitim (törvénytelen)és hatalombitorlók által mûködtetett jelenlegi államnak olyan ál-alkotmánya van, amelyet az uralkodó osztály csak akkor tart be, vagy tartat be, ha bármilyen érdeke fûzõdik hozzá.

2) Az elõbbibõl következõen nálunk csak látszat jogállam van. Az ál-alkotmány kifejezetten ellentétes a hagyományos jogállamisággal, sõt annak egyenesen a felszámolása érdekében született 1949-ben, majd annak elfedésére alakították át 1989-ben.

3) A szabad választások illuzórikusak egy olyan országban, ahol a közmédia kommunista kiszolgálói vezették be a „szólás szabadságát” és a diktatúra politikai kiszolgálói viselnek közfunkciókat, szavaznak a törvényhozásban.

(a lakosság kb. fele az, amelynek nincs képviselete, mert nincs kit válasszon!)

4) Van ugyan több párt, de nincs civilképviseleti lehetõség, és a pártok kiszorítanak minden máskéntgondolkodót a megmérettetés lehetõségébõl.

5)A békés hatalomváltás úgy történik, hogy a törvénytelen rendszer a saját szokásjogát is megváltoztatja, ha olyan erõ kerül a törvényhozásba, amely az ország érdekét tartja elsõdlegesnek, s nem a monetáris erõ kiszolgálója.

Thomas Jefferson híres arról a mondásáról, hogy minden nemzedéknek szüksége lenne egy kis "forradalomra" a szabadság áldásainak megõrzése érdekében. A "forradalom", "revolúció" az õ korában mai jelentésével ellentétben, nem a múlttól való erõszakos elszakadást, hanem a jelenbõl való átgondolt fejlõdést, evolúciót jelentette……..

2006. szeptember 19-én hajnalban a fõvárosi Kossuth téren elsõként kimondtam, hogy forradalom van, mégpedig egy békés morális forradalom: az erkölcs gyõzelme az erkölcstelenség felett, s közjogi harcunk nem vérgõzös forradalom: csak a virtuális hazugságállam erkölcsi leleplezése, lerombolása, mely államnak semmi legitimitása nincs, csak a saját hiszékenységünk támogatta eddig is.

2010. júniusában - Orbán Viktor után -Matolcsy György is használta a kifejezést: „A konzervatív társadalmi felfogáshoz is visszatérünk: a család a társadalom alapegysége, az államnak nincs helye a családi szabadság körében. Konzervatív polgári forradalom indult Magyarországon.” Én azóta erre várok, mert véget kellene vetni a legalább ezer éves történelmi múlt jogrendjétõl való erõszakos elszakadásnak, az 1949-es ál-alkotmányt módosítgató ideiglenes „forradalomnak”, s a jogfolytonosság visszaállításával kell átgondoltan fejlõdni.

….. nagyobb szükség van a hatalmi ágak szétválasztására, mint amilyen mértékben azt az igazi parlamentáris rendszer biztosítani tudja. Nagy-Britanniában a jogállamiságot elsõsorban olyan politikai kultúra tartja fenn, amely megakadályozta a parlamentáris forma rendkívül centralizált és lényegében korlátlan hatalmi szerkezetében rejlõ potenciális hatalmi visszaéléseket……

A magyar állameszme hatalommegosztási struktúrája hatalomszervezési elv, s tökéletesebb az angolszásznál, mert az nemcsak funkcionális látszat megosztás (végrehajtó, törvényhozó, stb.) hanem tartalmi is! A hatalmi ágak parlamentáris megosztása ugyanis csupán formai jellegû, de a magyar: (uralkodó – korona - nemzet) hatalommegosztás tartalmi is, hiszen az uralkodó (elit) és a nép (nemzet) közti hatalmi egyensúlyt a Szentkorona igazságos jogelvei, mint joguralmi eszközrendszer biztosítja. Ha ugyanis a hatalom teljességével rendelkezik akár a nép, akár az uralkodó, akkor csak funkcionálisan osztja meg tejhatalmát, de mégis egy központosított és diktatórikus hatalmat valósít meg, ráadásul valóságos korlátok nélkül. A magyar állameszme tehát kiküszöböli a „parlamentáris forma rendkívül centralizált és lényegében korlátlan hatalmi szerkezetében rejlõ potenciális hatalmi visszaéléseket…” Ezt még a professzor is látja, csak nem ismeri a magyar modell lehetõségeit, mert nem jutott el hozzá!

Összegezve, az alkotmányos demokráciában élõk a változások melletti döntéseikkel a hatalom veszélyeivel való józan szembenézés szükségességét, valamint a hatalom irányítása és kézben tartása szempontjából fontos alkotmányosság szerepét hangsúlyozzák.

A történelmileg kialakult magyar alkotmány pedig a hatalom veszélyeivel való józan szembenézés helyett a hatalom veszélyeinek a józan kiiktatását célozta meg sikeresen, hisz a Habsburgok mindent megpróbáltak, de nem tudták végleg felszámolni a magyar alkotmányosságot. A hatalom kézben tartását pedig az államot is korlátozó: igazságos és méltányos alkotmányosság tudta is biztosítani, mert a törvény és szokásjog nem kullogott a társadalmi elvárások mögött, hanem együtt és harmóniában létezett, s a kontroll (ellenállási jog) is valóságosan mûködött.

Az alkotmányokat az igazságosságot és igazságot érvényre juttató, nem pedig elõre kiagyalt célok hatékony megvalósítását célzó eszközöknek kell tekinteni…

Az alkotmány kötelessége, hogy a jogrendnek határokat szabjon, s az igazság maradhasson az igazságszolgáltatás gerince, s ne silányodjon jogszolgáltatóvá! (ahogy ez ma kishazánkban mûködik, sajnos már 65 éve!)

…az alkotmánynak nem az a feladata, hogy közvetlenül békét teremtsen, hanem az, hogy segítse a konfliktusokat az utcákról, csataterekrõl a kompromisszum és a meggyõzés arénáiba terelni……

A jó alkotmánynak harmóniát kell teremteni, s a konfliktusokat kell megelõznie!

A nép támogatása és elfogadása nélkül az alkotmányok, az egyéni jogokat rögzítõ cikkelyeikkel együtt végsõ soron csupán papírdarabok. Ezek a papír-darabok azonban segítik a politikai cselekvés ösztönzését és keretbe foglalását.

Nem mindegy azonban, hogy a nép aktívan, vagy passzívan fogad el jogrendet, vagy elnyomó ál-alkotmányt! S ha a politikai cselekvés ösztönzése kizárólag a pártpolitika színterén mûködik, akkor a megosztást elutasító nép véleménye nem számít, mert diktálni az uralkodó pártelit fog. A nemzetpolitikai cselekvés civil keretének felállítása és folyamatos ösztönzése lenne fontosabb a pártpolitikánál.

Az alkotmányok végsõ soron a nép helyeslésén és aktivitásán alapulnak, és nem logikai vagy jogi mutatványokkal szereznek érvényt önmaguknak…..

Ez csak akkor lenne igaz, ha a nép tudatában van, hogy mit is helyesel….

Az alkotmánykészítõk, legalábbis a jól mûködõ alkotmányos demokráciákban, sikeresen fejlesztettek ki olyan választási rendszereket, amelyek megfelelnek az érintett lakosságnak, és amelyeket az elfogad.

A jól mûködõ alkotmányos joguralomban nem készítenek alkotmányt, mert azt a történelem megírta, s kialakította az elfogadott választási rendszert is. (lásd. 1956!) Az évszázados vagy évezredes szokások csiszolják ki a tökéletessé a jogelveket. A hatalom pedig, csak az életviszonyok változása által szükségessé vált fejlõdést foglalhatja törvénybe, de szûkíteni a szerzett jogokat nem képes. A választási rendszernek pedig a befolyásmentes ismeretátadás lenne a biztosítéka. A választásokon ugyanis – s itt kerül ellentmondásba a szerzõ – nem vesz részt a társadalom teljessége, sõt jó, ha 50 százaléka a polgároknak elmegy szavazni!

Egy nép akkor hoz létre alkotmányos demokráciát, amikor felkészült rá, és az a jó, ha annak formái hazai gyökerekre támaszkodnak. Eszméket és intézményeket lehet ugyan kölcsönözni, de az alkotmányos demokrácia nem valamiféle ideális terven alapszik, hanem azon, hogy a nép egyetért valami olyasmiben, ami ismerõs és amit megért…….

A magyar nép már a Vérszerzõdéssel létrehozott egy a kor szintjén tökéletes alkotmányosságot, amely az 851-es eskü szövegében található, s kielemezhetõ. Amely eszméket és intézményeket kölcsönöztünk az idegen jogrendekbõl, azok mûködése a hazai viszonyok között nem kielégítõ, nem ismerõs, nem érthetõ!

Az állampolgárságnak és a hazaszeretetnek nincs szüksége nacionalizmusra vagy közös identitásra. Azt azonban igenis megköveteli az állampolgárság és a hazaszeretet, hogy nemzedékrõl nemzedékre öröklõdjék valami, és a jelenleg folyó legtöbb alkotmányos vita arról szól, hogy mi is ez a "valami."

Amerikában azt tapasztaltam, hogy igenis nagy nacionalizmus uralkodik. Persze nem etnikai alapon, hiszen százféle etnikum keveredésébõl jött létre a „nation”. Nekünk a Szent Korona az összetartó erõ, s az igazságos értékrend, melynek tiszteletében eggyé válik minden tisztességes államalkotó, államalapító etnikum.

…..túlságosan sok szó esik mostanában az államhatalomról, és nem elég a civil társadalomról. Miért tételezik fel olyan sokan, hogy az állam a jogokat védelmezi, amikor a jogokat eredetileg éppen azért találták ki, hogy a polgárokat védjék meg az államtól?

No itt ugrik a majom a vízbe! A jognak valóban védenie kell a polgárokat az államtól, de az államot is a polgároktól! Ezért fontos a hatalommegosztás magyar rendszere, ahol nincs lehetõség a joggal való visszaélésre: sem az állam, sem a polgárok részérõl! Ez a joguralom, a jogok és kötelezettségek egyensúlya!

A "kultúra" ….közös problémák megoldásának együttes megszervezése, nemzedékrõl nemzedékre öröklõdõ jelképhalmaz megnevezése. A kultúrák társadalmakat teremtenek és tartanak fenn, és történelmileg politika-elõttiek, mivel jóval mindenféle formalizált politikai rendszer megteremtése elõtt léteztek már.

A magyar kultúra egy nagyon õsi életmód, nagyon õsi közösségi élet terepe. Valószínûleg a Kárpát-medencébõl kiáramlók szerveztek elõször államokat azért, mert az otthoni viszonyokat szerették volna más népek között megtartani, a jogok és kötelességek összhangjával a többi nép számára valószínûleg egy furcsa és követhetetlen gondolkodási mintát felmutatni már az idõk kezdetén.

……kulturálisan szervezett társadalmak a múlt századig mindegyik földrészen megtalálhatóak voltak, amikor is végleg a politikai társadalmak uralma alá kerültek. Az, amit ma kultúrának nevezünk, annyira beivódott az emberi lélekbe, hogy ha kiirtanánk az emberi tudatosságból, elveszítenénk emberi mivoltunkat. Nyilvánvaló és magától értetõdik tehát, hogy az alkotmányok olyan kulturális morált és értékeket testesítenek meg és foglalnak magukban - vagy legalábbis lényeges teret hagynak ezeknek -, amelyek az ember társadalmi szervezõdésének még mindig alapvetõ elemét képezik.

Nyilvánvaló az is, hogy a magyarság számára nemcsak Trianon jelentett drámát a XX. században, hanem annak a társadalmi szervezõerõnek a felszámolására tett kísérlet, amely az alkotmányos jogtudatot is megpróbálta kiiktatni a magyar nemzet életébõl. A bolsi majd globális rend, minden kulturális értéket, tartást devalválni igyekszik, hogy ne lehessen visszafordulni a nemzeti jogtudat útjára.

Az alkotmányosság (constitutionalism), amely jelenleg a társadalmi-politikai szervezettség legösszetettebb formája, mintegy kifejezi az emberi társadalomszervezés lényegét, és mint ilyen, feltételezi és fel is használja a kultúrát. Ennek az összegzésnek az eredményeképpen az alkotmányok tartalmaznak kulturális elemet, hatalmi elemet és igazságelemet……

A magyar alkotmányosságot valóban áthatja a kulturális elem, mint életmód, hûség és szokásjog. Áthatja az igazságelem, mert az õsi néplélekben kódolt igazságérzet nem a törvény betûje szerint kiszámítható, hanem a szokásjogok szellemében nyilvánvaló igazságokat várja el, mint a Szentkorona döntéseit. A magyar államiság a történelem ködébe vész, s így arra nem tudunk válaszolni, hogy a szervezett közösség mióta rendelkezik alkotmányossággal, de a mai államok nagy többsége csupán néhány száz vagy néhány tíz éve. Így nem is várható el tõlük, hogy olyan tökéletes jogelvrendszert állítsanak fel, mint Mi!

A hatalommegosztás és a szabadságjogok területén ugyanis nem lehet a magyar alkotmányt felülmúlni, csak az elhallgatás, eltitkolás teszi ezt láthatatlanná.

Az alkotmány hatalmi eleme a döntéshozó intézményekben rejtõzik. A koherens alkotmányban a hatalomszervezõ intézmények a politikailag szervezett nép kultúrájában vagy kultúráiban gyökereznek, azt/azokat tükrözik, és egyszerre több dolgot valósítanak meg. Azonosítják a legfelsõ hatalmat (amelyet egyes esetekben uralkodónak hívnak), amely mindig véglegesen meghatározó. Úgy osztják el a hatalmat, hogy az eredmény minden lehetséges kérdésben hatékony döntéshozatal legyen.

Ha a döntéshozó intézmények egy centrumból vezérelhetõk, akkor nem kell hozzá különösebb éleslátás, hogy meglássuk a rendszer tökéletlenségét. Ha a politikailag szervezett nép – ez valójában a nemzet, mert nem minden nép szervezõdik meg nemzetpolitikailag – nem megfelelõ számban képviselteti magát a döntéshozásban, vagy nem érdekképviselõt hanem „ál-képviselõt” választ, akkor az alkotmány hatalmi eleme más érdekszférába csúszik át, a rendszer álságossá vagy ál-demokratikussá válik. Ha nem a nép kultúrájában gyökerezik a jogrend, akkor, ha be is tartják a „törvény” elõírásait, akkor sem fogja a nép magáénak érezni a rendszert. A hatékony döntéshozás oltárán tilos feláldozni a hatalommegosztás tartami és formai vonatkozásait, de ma igen sok országban ez történik! A hatalmi ágak parlamentáris megosztása nyugaton csak formai jellegû álca, a magyar hatalommegosztás azonban tartalmi is! A magyar alkotmányban az uralkodó (elit) és a nép (nemzet) közti hatalmi egyensúlyt, az õsi alkotmány, a korona igazságos jogelvei, egy joguralmi eszközként biztosítja.

A hatalmi ágak szétválasztása, amelyet gyakran tartalmaznak az alkotmányok, úgy korlátozza a hatalmat, hogy a kollektív döntésekre jogosító felhatalmazást több kézbe helyezi, hogy ezáltal elejét vegye olyan önkényes döntéseknek, amelyek ellentmondanának a nép által elfogadott és az alkotmányban lefektetett, uralkodó igazságérzetnek. (ennek ellenére az ellentmondás általános jelenség!)

Ha a hatalmi ágak szétválasztása egy olyan rendben történik, ahol a választáson nyerõ párt/pártszövetség döntését nem ellenõrzi egy olyan szervezet, amelyet nem a többségi képviselõk hanem civilek választanak, akkor az pártokrácia! Ahol az önkényes döntések egész sorát fedezhetjük fel, amelyek mögött lobbi érdekek állnak. Nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is szét kellene választani a hatalmi ágakat akkor, ha nem akarjuk a látszat parlamentarizmust.

Alapvetõen tévednek azok, akik szerint az angol és más parlamentáris kormányzati formákban nem érvényesül a hatalmi ágak szétválasztása. A politikai hatalom teljessége magában foglalja többek között a tényleges döntéshozók meghatározásának és kiválasztásának jogosítványát is.

Lehetséges, hogy alapvetõen tévedek. De ha érvényesül is a hatalmi ágak szétválasztása, annak nincs nagy jelentõsége, mert nincs elegendõ ellensúly akkor, ha a politikai hatalom teljessége részesül a döntési lehetõségbõl!

Azzal dicsekedni, hogy a döntéshozók meghatározásának és kiválasztásának jogosítványa kizárólagos, és az ellensúlyok nélküli rendszer dönthet minden fontos kérdésben anélkül, hogy a szóvirágokon kívül bármi korlátozza...Érdekes.

A parlamentáris hatalom a hatalmi ágak szétválasztásának legalapvetõbb aspektusát juttatja érvényre akkor, amikor a döntéshozók kiválasztását egy választói testület kezébe helyezve, azt más hatalmi ágaktól elválasztja.

Ha lennének a központi hatalomtól és a pénzoligarchiától független képviselõk, (akár az alsó-, akár a felsõházban) akkor lenne esetleg lehetõség a független döntésre a kevésbé érdekvezérelt kérdésekben. De ha nincsen, akkor lehetetlen.

Szerte a világon a formális, jogászi alkotmányos jog gyakran bevonja a bíróságokat egymással vetélkedõ kultúrák, szubkultúrák küzdelmébe egységes kultúra többszörös ideológiai értelmezésekkel terhelt interpretálásába. Így aztán a bírói döntések rendkívül ellentmondásosak lehetnek - olyannyira, hogy az már akadályozza, vagy meghiúsítja a bírói döntések végrehajtását, foganatosítását. Ez a fõ oka annak, hogy 1945 óta a legfelsõbb és alkotmánybíróságoktól nemigen indultak ki komoly politikai változások……

Álláspontom szerint viszont a bíróságok a jogpozitivizmus bûvöletében élnek, s mivel a törvény betûit alkalmazzák a szokásjog és a törvény szelleme helyett, így a bírói döntések ellentmondásosságát másutt kell keresni! Részben a párt- politikai döntéshozók túl-hatalmától, a pénzoligarchia háttérerejétõl és az erõs véleménydiktatúrától való növekvõ félelem is motiválhatja õket. A politikai elitek választják vagy jelölik a fõbírókat, de több országban még a bírókat is. Ezért félelem mellett a hála is számításba jöhet, mert több esetben is indíthattak volna politikai személyiségek ellen igazságügyi számonkérést, de nem tették.

A hatalmi elemnek a jogállamiság egyetemleges eleme szab határt. Ugyanakkor azonban a hatalom hajlamos a lakosság különbözõ részei felõl jövõ népszerû és partikularista igényeknek eleget tenni, hiszen a jövõ hatalma a kormányzati javak és szolgáltatások nem egyetemes módon végrehajtott elosztásán nyugszik.

Sajnos a jogállamiság a világ mai joggyakorlatában fikció! A választásokon nyertes párt/pártszövetség ugyanis oly módon változtatja meg a törvények szövegét, ahogyan éppen a kedve szottyan. Bár többnyire valóban nem céltalan a változtatás, hiszen az esetek nagy részében a tõke nyomására történik mindez, majd a választások közeledtével a szavazók tömegeinek megnyerése lesz a cél.

Montesquieu a politikai filozófia legalapvetõbb problémájának a szabadság és a kényszer összebékítését nevezte. Egyrészt Montesquieu úgy határozta meg a civil társadalom jótéteményeit, hogy az ipar és kereskedelem lehetõsége mellett nyíltan közéjük sorolta az igazság érvényesülését is, Locke viszont az igazságot meg sem említi.

A szabadság és a kényszer kérdésében utaljunk a kádárizmus szlogenjére, ahol a proletárdiktatúra és népi demokrácia kettõse uralta a terepet. Ez szerintük demokrácia volt a nép szemszögébõl, de diktatúra az elnyomó, gaz kapitalisták ellen. Ez tehát világos képlet, mert szabadság a nép, a proletariátus felé, de szabadságelvonás az osztályellenség számára. Montesquieu szerint azonban: szabadnak lenni az, ha nem lehet arra kényszeríteni minket, amit nem akarunk, mert helytelennek tartunk. Ebbõl az következik, hogy ha az erkölcsi érzékünk a helyén van, a törvények pedig erkölcsösek, akkor nem kerülhetünk szembe velük csak akkor, ha szándékosan vagy gondatlanul megsértjük õket. Ezen esetekben viszont fenn áll a felelõsségünk, s így a jog kényszere éppen a többi ember szabadságát fogja biztosítani! Ma sajnos összekeverik a szabadság és szabadosság fogalmát, s ez éppen Jonh Locke féle liberálisoknak köszönhetõ.

Másrészt Montesquieu felismerte, hogy az emberek által létrehozott legfõbb hatalom gyakran megfosztja a polgárokat éppen azoktól a jótéteményektõl, amelyekért azok azt létrehozták. Montesquieu véleménye szerint a változás elkerülhetetlen, és a politikai intézmények mindig lemaradnak a társadalmi és gazdasági változások mögött. Következésképpen az alkotmányos elvek tartalma és alkalmazásuk a tényeknek van alárendelve, a tényeket pedig azért gyûjtik össze, hogy az általános alapelvek alkalmazását lehetõvé tegyék, mégpedig a körülményeknek megfelelõen. A kialakuló elvek logikailag és tapasztalatilag kölcsönösen összefüggnek egymással. Logikailag megvilágítják a szükséges szerkezetfajtákat, tapasztalatilag pedig segítenek megérteni az adott nép által elfogadott konkrét szerkezetek belsõ logikáját.

A magyar állameszme éppen arra koncentrál, hogy ne kerülhessen szembe az államalkotó akarattal az állam. A szokások komoly rugalmasságot biztosítanak neki, s épp a mai globalista világ õrületes tõkekoncentrációja, a pénzoligarchia egyre gátlástalanabb mohósága az, amely a Szentkorona állameszme szinte tökéletes voltának igazolója. Ha ugyanis mûködni tudna a hatalomszervezõ elv, és az õsiség, valamint az erkölcsös örök szabadság uralkodna rajtunk, akkor bizony nem történhettek volna velünk a XX. és a XXI. század borzalmai.

Az összehasonlító alkotmánytan itt végrehajtott elemzése szerint Montesquieu, általános tézise helyes, hogy a politikai hatalom megszervezésének a célja az emberek felszabadítása a természet vak erõi alól, és hogy az ember természet felett egyre növekvõ uralmából fakadó politikai szabadságot éppen azok a hatalmi eszközök fenyegetik, amelyeket a természet felett való uralom megszerzése céljából szervezett meg…… Mivel az emberek a természeti állapotban gyengék, ezért nem veszélyesek egymásra nézve. A civil társadalom létrehozása azonban együttesen erõssé teszi õket, és ez az újonnan szerzett erõ konfliktust okoz a politikai rendszerek között és azokon belül. Azaz, a civil társadalom megteremtése jelenti a hadiállapot kezdetét, és Montesquieu e hadiállapot feloldására olyan alkotmányosságot javasol, amelyet a népfelség és a hatalmi ágak elválasztása jellemez……

A hatalmi eszközök kordában tartását csak akkor tudná megvalósítani bármely polgári demokrácia, ha felismerné, hogy a politikai szabadságot csak valóságos joguralmi rendszer tudná megvalósítani, ha a hatalommegosztás és igazságosság mellett, még az alkotmányos alapelvek örökérvényûségét is biztosítaná egy – a fõhatalom birtoklására alkalmas, minden körülmények között tiszteletre méltó szent ’személy’ – aki a szakrális királyt is helyettesítheti. A felgyorsuló világban ugyanis az erkölcsi romlás oly erõteljes, hogy szinte megállíthatatlan. Fõhatalom tehát nem bízható többé emberi személyre, csak az örökérvényû igazságosságra, valamint az örök szabadságra épülõ és változtathatatlan alkotmányosságára, amelynek jogelvei fix pontokat jelölnek ki mindenki, még a hatalom számára is! Mindez pedig csak civil, pontosabban pártok feletti módon érhetõ el. A népfelség éppoly kevés, mint az uralkodói szuverenitás elve, mert mindkettõ megadja a lehetõséget a diktatúra kialakulására, s csak az uralkodó-korona-nemzet hatalmi megosztás természetjogi rendszere képes e hibát kiküszöbölni!

Montesquieu nem volt hajlandó a hatalmi ágak szétválasztását dogmaként kezelni, hanem csak olyan eszközként, amelynek segítségével a lakosság megszervezheti a hatalommal szemben az ellen-hatalmat. Ha egy nép és körülményei olyanok, hogy nem teszik lehetõvé az alkotmányosság megteremtését, akkor az nem jön létre. Ugyanígy, ha a nép nem szervezi meg önmagát a hatalmi ágak szétválasztása által megengedett módokon az alkotmányosság megõrzése érdekében, akkor az alkotmányosság nem marad fenn. Montesquieu nyelve néha elavult ugyan, de elemzése olyan benyomást kelt, mintha a mai lapok címoldaláról olvasnánk valahol a világon.

Én sem vagyok hajlandó dogmaként kezelni a magyar alkotmányosság minden elemét, s elismerem annak szükségességét, hogy egységes szerkezetbe kellene foglalni, sõt a benne található jogelveket alaposan át kellene tekinteni. Ám még így is, átfésületlenül is, sokkal hatékonyabbnak és alkalmazhatóbbnak látom a magyar jövõ szempontjából, mint a jelenleg nyakunkba ültetett idegen jogrend ál-alkotmányosságát. Így, a Donald S. Lutz elemzésében oly sokszor elõforduló hagyomány tisztelet alapján nem a múlttól való erõszakos elszakadást, hanem a jelenbõl való átgondolt fejlõdést tartom célra vezetõnek, s annak elsõ lépése nem lehet más, csak a történelmi alkotmányosságunk jogfolytonosságának az elismerése.

A Houston Egyetem professzora a legpontosabban fogalmazott akkor, amikor az alkotmányosság elvesztésének okaként az önszervezõdés hiányát említi, bár a hatalmi ágak szétválasztásának mindenhatóságát nem ismerem el, de végül mégis idézem õt, mert a magyar alkotmányosság visszaszerzésének lehetõsége lassan enyészik el, de „ha a nép nem szervezi meg önmagát a hatalmi ágak szétválasztása által megengedett módokon az alkotmányosság megõrzése érdekében, akkor az alkotmányosság nem marad fenn.”

Hozzáteszem, ha a magyar alkotmányosság nem marad fenn, akkor a magyarság is eltûnik a történelem süllyesztõjében, pedig a magyar küldetés éppen arról szól, hogy átadjuk a világ népeinek a mintát, amely a valódi lehetõség a globalista pénzoligarchia egyeduralmával szemben megõrizni: nemzeti létünket, az egy és ugyanazon szabadság õsi alkotmányosságát.

Donald S. Lutz elemzését fordította: Novák György Szerkesztette és a kommentárokat hozzáfûzte: Dr. Bene Gábor S.