BUDAHÁZY KAPCSÁN AZ ARCTALANOKRÓL!


ARCTALANUL, NEM LEHET KÖZJÓT SZOLGÁLNI!



„Elhangzanak a szavak.


Ígéretek vannak.


Jó lesz a magyarnak,


Amit idegenek adnak?”




A hollywoodi filmekbõl ismert kitenyésztett, agyatlanított és droid kinézetû álarcosok bekísérnek a tárgyalóterembe egy nyílt arcú fiatalembert, aki talpig bilincsben akár még gályarabnak is nézhetõ. A negyven prédikátor jut eszembe, s szomorúan lehajtom a fejem. Ma ilyen a Hazám igazságszolgáltatása, de akkor milyen lehetett a Rákosi korszak? Nekem kell, szégyellnem az igazság hiányát?



Ha ma Magyarországon, az arcunk nem vállalható minden körülmények között, akkor nagyobb a zûrzavar, mint ahogy ezt eddig éreztük, bár azt eddig is tudni lehetett, hogy a rendvédelem vonatkozásában nagyon nagy baj van! 2006 õsze óta, növekszik az álarcosok száma, hiszen már nemcsak a bankrablók és a besurranók, hanem a hatalombitorlókat védõ belügyi alakulatok is beöltöznek.


Ha már az úgynevezett rendvédelem is elrejti az arcát, akkor az azt jelenti, hogy az intézmény fél – azaz nem tiszta s lelkiismerete –, vagy azt akarja sugallni az embereknek, hogy úgysem tudtok megtalálni, mert bármilyen törvénytelenséget követek el, nem vagyok azonosítható! (Legutóbb így „estek” le a számok az erõszakoskodó, szadista, szemkilövõ pribékekrõl 2006 õszén.)



A tisztességes belügyi alakulatoknak nem kellene ezt a hitvány módszert követni, mert ha a törvény igazságos, s ha annak szellemében jár el a hatóság, akkor nem kell az arcot takarni! Ám az országgyûlési képviselõt, az olimpiai sportolót, de az egyszerû embert is megverõ, megalázó rendõrbûnözõt az új kormánynak, mielõbb felelõsségre kellene vonnia! Csak akkor lesz hitele az új miniszternek és az új hatalomgyakorlóknak, ha ezt a lépést nem spórolják meg, hanem bátran szembeszállnak a beépült bûnözõkkel épp úgy, mint a pénzügyi és egyéb maffiákkal. (Ezek többsége a cégeik mögé rejtik az arcukat, de az sem tisztességes!)



Az arc vállalása tehát, nemcsak az utca emberének kötelezõ hanem a törvénytisztelõ rendõrnek még inkább. Az álarcok, maszkok szemétre dobása bizonyítaná legjobban, hogy szakítani akarnak az eddigi rossz gyakorlattal, s nem a nép ellen, hanem a nép-ért akar majd a rendõrség dolgozni. Ez egyúttal üzenet is lenne a bûnözõknek, hogy a jog emberei nem bujkálnak s nem rejtõzködnek hanem nyíltan kiállnak, mert nincs félnivalójuk!


Hisz félni, Magyarországon csak a bûnözõknek kell! (vagy nem?)


Tudom nehéz lesz az átállás, mert megvannak a rossz beidegzõdések, nincsenek még elég erõs törvényi biztosítékok, itt van még a nyakunkon a hazug, liberális jogvédõk lihegése, de ezen túl kell esni! Ha azt látja a társadalom, hogy a rend õrei, valóban rendõrök, akkor szép lassan oldódni fognak a tisztességes emberekben rejlõ görcsök, s ezzel együtt nõ majd a jogkövetkezményektõl való tartás a tisztességtelen bûnözõkben. Megszûnik a következmény nélküliség.


S ez, így lenne jó!



Ha ítéletek születnek majd a túlkapásokat elkövetõ, szemkilövõ, ártatlanokat megkínzó és békés lakosokat megfélemlítõ rendõrök ellen, akkor mindenkinek leesik majd a tantusz, hogy álarcosan sem lehet törvénytelen gaztetteket, erõszakoskodást elkövetni. Nürnberg óta tudjuk, hogy nem lehet a parancsra hivatkozni! Ezért nemcsak a rendõri vezetést, hanem a teljes állományt kell átvilágítani.


De az igazságügy minden posztján rendet kell tenni! Csak az igazsághoz ragaszkodó bíró, ügyész, ügyvéd, szakértõ mûködhet, s ki kell rostálni a szemetet és az erkölcstelen megalkuvást, no meg a korrupciót is, de mindenhonnan és mindenáron! Ha nem lesz, sem vizsgálótiszt, sem ügyintézõ, sem parancsnok, de még kiszolgáló személyzet sem az, aki a „népellenes parancsot” gyávaságból, vagy megalkuvásból, esetleg személyes gyûlöletbõl nem utasította vissza, akkor lesz valóban „forradalom”! Mert meg kell tisztítani az egész állami rendszert. Mindezt egészen lentrõl a végrehajtó hatalom csúcsáig, mert ha nem így teszünk, akkor a jövõt áruljuk el, azt dobjuk oda az ál-törvényesség mocsarába.


Ha most nem állítjuk helyre a törvényességet, hanem maradunk az ál-törvényesség begyakorlott ingoványában, akkor a maffia nemhogy reszketve elmenekülne, hanem még szemtelenebben folytatja majd a beépülést az állami rendszerbe, s nekik nincs elég, nekik nincs megállj! Hatványozottan kell büntetõeljárás alá vonni a bûnelkövetõk felsõ és középvezetõ rétegét, mind a rendõrség, mind az igazságszolgáltatás területén, de különösen akkor, ha részvettek a 2006-os erõszakcselekmények törvényellenes megvalósításában, vagy ha annak bírósági hátterét biztosítva, segítettek a társadalmi félelem kialakításában. Tegyen meg a törvényhozás mindent, hogy ez mielõbb megvalósulhasson, s a vétkesekre és a mulasztások felelõseire a törvény teljes szigorával sújthasson le az igazságszolgáltatás, de ne csak látszatperekkel és látszat büntetésekkel. (utalják be õket a kemény munkát biztosító, de nem szállodai szintû fegyházakba, börtönökbe ahol végre a társadalom hasznos tagjaivá válhatnak!)


Ébredjenek végre rá a törvényszegõk arra, hogy megtörtént a valódi rendszerváltás! Az államnak a közérdeket kell szolgálnia. Az állami alkalmazott pedig, csak akkor szolgálhatja az államot, ha a közjót és a közérdeket is képviselõ törvényeket meg tartja, de a közjó ellen ható törvényeknek és parancsoknak – az alkotmányos jogérzék alapján – ellent mond, mert a mai jogrendhez való merev ragaszkodással nem lehet az igazságosságot képviselni!


Elvárjuk a Legfelsõ Bíróság elnökétõl is – aki egyébként furcsa ítéleteket pártolt az európai ítélkezésben való részvétele kapcsán – , hogy szakítson a jelen idegen jogrend (több mint hatvan éves) hagyományával és térjen vissza a több száz éves magyar joghagyomány gyakorlatához.


Az eljárásjogi változtatásokat pedig a jogalkotó ne idegen alapokra, hanem a magyar joghagyomány alapjaira építse! Mert az állam szolgálatában az igazság képviselete erõsíti az államot, az igazságtalanság pedig gyengíti! Budaházy Gyurit például, az „alkotmányos rend erõszakos megdöntésének” vádjával tartja fogva egy olyan állam, amelynek a legitimitása annyira megkérdõjelezhetõ, hogy szerintem nincs is. Ha nagyon jogászkodni akarnék, azt mondanám, hogy ez az állam legfeljebb legális, de nem legitim. Hogyan is lehetne alkotmányos rendet megdönteni – akár békésen, akár erõszakkal –, ha az adott államnak nincs is alkotmányos rendje, hanem helyette ál-alkotmányos maszlagot toltak le az emberek torkán? Akkor válna alkotmányossá az ország, ha a Rákosi-kádár rendszerrel meglévõ jogfolytonosság helyébe, egy olyan állam lépne, amely szakít az alkotmány nélküli és idegen jogrendet majmoló parlamentáris diktatúrával, s a jelen: ál-demokratikusra maszkírozott hazugságrendszerébõl – a jogfolytonosság helyre állításával – egy rendes jogállammá válna. Ahol nem a többség uralma lenne a döntõ, hanem az igazságos jog uralma! Szerintem: „a brit alkotmányjog bizonyítja: a konvenciók képesek lehetnek betölteni ugyanazokat a funkciókat, amelyeket manapság törvényekre bízunk”. (Bódig Mátyás. Államelmélet II. 36 o.)


A jogásztársadalomnak fel kellene ismerni végre, hogy minden „jogszabály” és egyezmény eleve illegitim és semmis, amit nem az arra hívatott és az alkotmányos elvek pontos figyelembevételével megalakult intézmények hoznak vagy kötnek, az alkotmányosság keretein belül. Az „alkotmányos rend megdöntésére” sem erõszakkal, sem békésen nem kerülhet sor, ha az államnak nincs alkotmányos rendje, hanem csak csalással a nyakukra ültetett hatalmi szabályzatot neveznek folyamatosan alkotmánynak!



Nem Gyurit kellene tehát bilincsbe verni, hanem azokat, akik nem teljesítették a kötelességüket, nem szerezték vissza a hagyományos magyar közjogi gondolkodás gyöngyszemét a történeti magyar alkotmányt, s eltûrték a jogtalan rendszer jogfolytonosságát! (Ez a mulasztás lassan nagyobb bûn, mint az ittas vezetés, mert ott csak behatárolt embermennyiség szempontjából válik potenciális gyilkossá a részeg, az alkotmányt visszaszerezni nem hajlandó politikusok pedig az egész nemzet gyilkosaivá válnak rövidesen.)


Ám, komoly önvádam is van, mert elismerem, hogy magam is hibáztam. Azt hittem, hogy a társadalom át fogja látni az alkotmányos jogtudat hiányát, annak visszaszerzésének fontosságát, s keresni fogja azokat az ismereteket, amellyel megerõsítheti a saját nemzettudatát is. Felismerik, hogy a legitimitás nem a hatalom oldalán van, hanem ez a népben rejlik, s nekünk újra át kell adni a Szentkoronának a szuverenitást, mert csak Õ képes visszaadni nekünk az igazságos, és az államot is korlátok közé szorító jogrendet, a történelmünk folyamán kicsiszolt alkotmányunkat!


Azt hittem, hogy megérti a társadalom, hogy a választások nem sokat érnek, s csak egyetlen VALÓDI ALKOTMÁNYBIZTOSÍTÉK létezik, s ez, a nemzet határozott ragaszkodása a saját alkotmányához. Hiszen ez a ragaszkodás hívta életre a Rákóczi és az 1848-49-es szabadságharcot, de még 1956-ot is. Az alkotmányhoz való ragaszkodás azonban csak néhányunkban tudatos, s a nemzet jelentõs része sajnos behódolt a fogyasztói társadalom kábításának, s elveszítette a nemzetet sokáig összetartó alkotmányos jogtudatát.


A vélt egyéni érdekek, a közérdek elé tolakodtak. Bár ez nem tudatos az emberek többségénél, de alaposan beléjük ívódott. Hiába érzik tehát, hogy valami nincs egészen rendben, mivel nem tudják pontosan mi is a gond, így nem is hiányzik a számukra az alkotmányos jogtudat. Nem hiányzik nekik a magyar nemzet közjogi gondolkodásának legszebb gyémántja: a szabadság utáni vágy. Azt hiszik szegények, hogy akkor szabadok, ha mindent megvehetnek a Tesco-ban, pedig éppen ezzel okozzák a magyar munkahelyek megszûnését, az ellenséges tõke erõsödését. Ezzel a hibás vásárlói „boldogsággal” zárják el magukat az igazi szabadságtól, a Szent Korona joghatóságának védõ, tápláló, egymást segítõ és tartást adó igazságosságától, az igaz jogrendtõl.


Ennek felismerése nélkül nincs alkotmányosság és nincs alkotmányos garancia!



A szomorú az, hogy azért nem hajlandó megvédeni az õseinktõl kapott jogait a magyar társadalom, mert nem is tud róla!


A magyar társadalomnak tehát tanulnia kellene az alkotmányosság fontosságát, a nemzeti összetartás és jogi értékrendünk megõrzésének fontosságát, mert e nélkül a papíron fekvõ szavak semmit nem érnek. Ezt már jócskán megtapasztalhatták az emberek, de még nem vonták le a következtetést.


Csak a társadalom tudatos ragaszkodása és bátor kiállása a jog és az igaz alkotmányosság mellett, csak az hozhat elõremutató változást, hiszen a politika csak a hatalommal törõdik, s a hatalomból húzható hasznot tekinti fontosnak és elsõdlegesnek. A társadalom pedig a felismert igazságtalanságtól szenved legjobban, de azt még látja át, hogy csak az igazi alkotmány enyhíthetné szenvedését! Az igazságtalanság pedig azért ordító minden területen, mert az érdekharc vezeti az emberi gondolkodást, de nem a közérdekért folytatott, hanem a vélt magánérdek harca, amely azonban hosszútávon éppen a magánérdekével lesz ellentétes, csak ma még nem könnyen ismerhetõ fel!


Aki pedig már felismerte, s a közérdekért folytat küzdelmet, azt igyekszik a hatalom elnémítani, megfélemlíteni. Budaházy Gyuri nem szolgált rá sem a bilincsekre, sem a félelmet keltõ droidok hadára, inkább ki kellene tüntetni, mint ahogy Zsigmond király kitüntette azt a nemest, aki neki ellenállt, amikor megszegte a magyar alkotmányosságot. Kitüntette, mert ellenállt neki akkor, mikor – Õ, mint uralkodó – szembe ment a Szent Korona jogrendjével. Ugye milyen nemes gesztus elismerni, ha hibáztunk és megjutalmazni azt, aki erre figyelmeztet bennünket? Ám a politika ma még nem képes erre, nem tudja behúzni a kéziféket. Pedig a nemzet kocsija a lejtõn áll, s ha begyorsulnak a dolgok, akkor menthetetlenül a szakadékban köt ki. S akkor már mindegy lesz, hogy Alfa Rómeó, vagy ócska Trabant zuhan a mélybe, mert a sziklákon így is, úgy is, összezúzza magát mindenki. Az is, aki a kormánynál ül. Ezért lenne fontos a tudat, hogy létezik fék, mégpedig a valódi alkotmányosság!



Szeged, 2010-06-21 Dr. Bene Gábor S.