VESZÉLYES NYILATKOZATOK AZ ÚJ ALKOTMÁNYRÓL!

Nem beszélhetünk új alkotmányról?

Tömören válaszolva: nem! Új csak annak kell, akinek nincs egy jól bevált régi!

S mivel a szlovákoknak nem volt, így nekik kellett is az új, de nekünk értékes és nagyon is bevált alkotmányuk van, tehát nekünk ne „adományozzon egy uralkodó se” alkotmányt, mert az csak oktrojált, azaz erõszakolt lehetne! Nagy kár, hogy nem tanítják az iskolában, nem beszélnek róla a jogászok, nem írnak róla az újságok, s csak néhány megszállott hirdeti bõszen, hogy egy zseniális joghagyomány rejtõzik a történelmi alkotmányosság terminus-technikusa mögött! Nem az alkalmatlansága, hanem éppen a zseniális védereje miatt hajította ki 1949-ben a bolsevik õrület, de ez a könnyen feléleszthetõ közjogi hagyományunk korszerû jogi formákkal, az 1956-os népképviseleti formák beépítésével, s a kor követelményeire adott valódi válaszokkal megoldhatja a jelenkor alkotmányos válságát, s csak ez oldhatja meg! Mert minden más, csak pótcselekvés lesz!

Milyen kár, hogy a politikum már megint „új” alkotmányról beszél!

A történelmi gyökerekhez való visszatérés szükségessége csak azokban a jogászokban és közéleti szereplõkben nem fogalmazódott meg eddig, akiknek vagy nincs elképzelésük a Történelmi Alkotmányosságunkról, vagy a jelen hatalom kiszolgálásának a haszonélvezõi közé tartozik. Sajnos sokkal többen vannak azon tisztességesek, akik nem is tudják, hogy mirõl van szó! Ha valaki a történelmi alkotmányosságról beszél, rácsodálkoznak Zétényi Zsolt, összeállította „Történeti Alkotmány” c. kötetére, hiszen elõször hallanak életükben ilyenrõl. Ha a Szentkorona-tanról esik szó, akkor a koronával – mint tárggyal – kapcsolatos általános ismeretekre és tudnivalókra gondol, pedig ez a tan, az alkotmányosságunk tana! Nos, ezért óriási a közmédia felelõssége! Egy jogfolytonosságot helyreállító és törvény átvizsgáló reform – olyan közjogi társadalmi változások feltételeit teremthetné meg, amely – a legkisebb politikai és gazdasági kockázattal bírna! Most végre nem kell joghelyreállító szabadságharcot kezdenünk, mint 1703-ban, vagy 1848-ban, s véráldozat nélkül, egy olyan elkerülhetetlen közjogi-társadalompolitikai lépést tehetnénk, amely megoldaná a 65 éve (de jure) illegitim magyar állam erkölcsi-gazdasági-politikai és nem utolsósorban alkotmányos válságát. A politikai szereplõk azonban következetesen egy új alkotmányról beszélnek, és már tervezik, vagy már létre is hozták az alkotmány elõkészítõ bizottságot, különbözõ régi és új politikusokból. Úgy tesznek, mintha nem tudnák a szabályt, hogy: a hatalom soha nem alkotmányozhat, hiszen a saját korlátait ne saját maga állítsa már fel! Olyan ez, mintha egy vállalkozó maga határozhatná meg, hogy ki legyen az adóellenõre, a büntetõ ügyének a nyomozója, majd a bírája, s még a fizetését is maga határozná meg, s az õt foglalkoztató céget utasíthatná is, hogy duplázza, vagy triplázza meg az eddigi keresetét. (jól néznénk ki, ha ezt bevezetnék!)

De lesz-e fogadókészsége a politikának, hogy ne új legyen, hanem a bevált ?

Magyarország történeti alkotmánya a régi magyar közjogi felfogás szerint sarkalatos és alaptörvények történetileg különbözõ idõkben létrejött sorát jelentette, de a joggá csiszolódott, s így bevett szokásoknak, a közösség írásba nem foglalt legfontosabb kulturális-történeti hagyományait, az életforma viselkedésmódjait, a bírói gyakorlat és a igazságosság és méltányosság üzenetét is tartalmazta. Az alkotmány leképezése volt a közjogi küzdelmeink eredményeinek és kudarcainak is. Benne volt a közjót szolgálók akarata, de a helyes és a jó hatalomról kialakult közjogi felfogás, valamint az ókeresztény szkíta államszervezõ akarat, a maga keleti misztikájával is. Ennek a közjogi gondolkodásnak nem szabad eltûnnie, mert a nemzetmegtartó erõ és hit ebben rejtõzködik, s nekünk rá kell építkeznünk arra szerves fejlõdében kialakult alapra, amely a több mint ezeréves államiságunk alapja is. A közjogi folyamatba az európai jogtudomány értékeit is bevonhatjuk, ha az alap – a hagyományos elvek kõsziklája –, megmarad!

Az államot kötelezõ, azaz az állam felett álló jogok, vagyis az igazi alkotmányos alapelvek, olyan kiharcolt jogokat is tartalmaz a magyar nemzet – s más nemzeti közösségek részére is –, amelyekrõl sem az Országgyûlés, sem népszavazás, sem egyének, de még közösségek sem mondhatnak le! Ezek ugyanis nem egy nemzedéket megilletõ jogok, hanem olyan alapvetõ emberi és politikai szabadságjogok, amelyek számos más nemzedék sorsát is érintik, ezért egyetlen nemzedék sok más nemzedék jogáról nem dönthet, még népszavazáson sem. A valódi magyar alkotmány, az egymást követõ nemzedékek érdekeit, alapvetõ tapasztalatait és kicsiszolt értékeit érlelte szerves egységgé!

Elõzõ dolgozataimban már felvetõdött a népszuverenitás és uralkodószuverenitás, valamint a demokrácia kérdése is. Tény, hogy az utódállamokban is, de itthon is kizárnak minket a döntésekbõl, s csak négyévente egyszer (a választások alkalmával) irányul ránk a figyelem, s ilyenkor beindul az ígérgetések sorozata. Most kivételesen a Fidesz nem ugrott bele az ígérgetõ hadjáratba, de a választásokat követõen elkezdték hajtogatni, hogy új alkotmány kell, új alkotmány kell!

Tulajdonképpen örülnünk kellene, hiszen a Kossuth tér ezt tûzte ki célul! Nekem persze gyanús ez, mert 2006 õszéig senki sem ejtette ki a száján a politika szereplõi közül, hogy gond van az (ál)alkotmánnyal! De ilyet nem mondott sem a Fidesz, sem a politikai színház többi pártszereplõje, még a választási kampányban sem! A Kossuth tér erkölcsi forradalma volt az, amely ezt meghirdette, s éppen az alkotmányosság kérdésében soha nem forradalomról, hanem a hagyomány erejérõl beszéltünk. (Micsoda különbség!)

Talán túl sokat olvasgatta a Fidesz parlamenti frakciója a Kossuth tér újságját, s így a szavainkat sikerült magukévá tenni, de a tartalom és forma egysége még nem jött el!

„Minden „jogszabály” és egyezmény eleve illegitim és semmis, amit nem az arra hivatott és az alkotmányos elvek figyelembevételével megalakult szervek hoznak, vagy kötnek. …Sajnos nem beszélünk sem alkotmányos, sem jogfolytonos államról, hiszen a jelenlegi (de jure) messze nem az! Azt viszont el kell ismerjük, hogy de facto legitimitása van az államnak, hiszen a társadalom - éppen a média befolyásolás miatt -, rendre azt hiszi, hogy az államnak megvan a de jure legitimitása is, így ebben a megtévesztett állapotban nem lép fel a hatalombitorlókkal szemben. Ez a megtévesztésen alapuló (de facto) legitimitás azonban nem változtat a (de jure) illegitim helyzeten, sõt az új alkotmányról való nyilatkozatok – a hatalomtól független nemzetgyûlés összehívása nélkül –, csak a megtévesztés tovább görgetése és látszat legitimizáció!”

Szeged, 2010-06-15 Dr. Bene Gábor S.