A virtuális pénz és a semmibõl elõállított papírfecnik végórái.

A virtuális pénz és a semmibõl elõállított papírfecnik végórái.

( Hosszabb dolgozat a pénzvilág rejtelmeirõl.)

„A pusztító világerõ évszázadok óta rombolja Hazánkat”Bogár László

„Bretton Woods a csaknem általánosan elterjedt klíring – megállapodások helyét volt hivatva felváltani.” Botos Katalin

„Sajnálatos módon a nemzetiszocialisták által követett gazdasági politika az egyedüli helyes gyógymód volt az adott válságos helyzetben”. Avraham Barkai: A nemzetiszocializmus gazdasági rendszere. 1977

A magyar átlagemberek többsége megpróbálja túlélni azt a valamit, amit képviseleti demokráciának neveznek, s ami a jelen „válságát” úgy a nyakunkba zúdította, hogy közben az országból évente 5-6 milliárd eurónyi profitot visznek ki a multik. Megtehetik, mert fillérekért jutottak egyrészt biztonságos piachoz és garantált profithoz, másrészt olcsó munkaerõhöz és õket támogató (kollaboráns) államhatalomhoz! (Sajnos ennek a bagázsnak a legkarakteresebb képviselõje ma is ott ül az Országgyûlésben, s vigyorogva élvezi a mentelmi jogot! Amíg ott ücsörög, addig nem számíthatunk komoly elõrelépésre!)

Tehát akkor kinek is válságos ez a helyzet?

Kinek a révén tûnt el a közvagyon 90 százaléka?

Kik nem járulnak megfelelõ módon a közterhekhez?

Jelen dolgozatomban e kérdésekre keresem a választ közvetlenül, vagy áttételesen.

Nemzetközi vonatkozásban a Zeitgeist 3. c. film tényanyagára, hazai kérdésekben: Drábik János, Varga István, Bogár László és Csath Magdolna elemzéseire alapozva vontam le következtetéseket.

Nemzetpolitika vagy pártpolitika?

2006. szeptemberétõl valami megváltozott a társadalom hangulatában. Azon az õszön, a Kossuth téri pártsemleges civilcsoportok felismerték a pártpolitika aljasságát, annak nemzetmegosztó veszélyességét, s világos üzenetet fogalmaztak meg a nemzetpolitika társadalmi összefogással való képviseletének alapvetõ szükségességérõl.

Ha mindez nem jött át a hazai médiumok híradásain, annak csak egy oka lehet, hogy a háttérben mûködõ pénzhatalom minden eszközzel megakadályozta a valós információk terjedését. Amikor meghallottam a híreket 2006. szeptember 18-án, feltettem magamnak a kérdést, hogy szeretem-e annyira a hazát, mint õseim szerették? (akik Rákóczi zászlaja alatt harcolva szereztek nemességet) Válaszom az a két esztendõs kitartás volt, ami a fõvárosban töltöttem el, s eközben közjogi küzdelmet folytattam az alkotmányosság helyreállításáért. Számoltam azzal is, hogy az államhatalmat bitorlók: „szélsõséges, fasiszta elemnek” fognak kikiáltani, pedig csak felismertem, hogy a magyar alkotmányosság visszaszerzése nélkül az ország, csupán a jól kitervelt adósságcsapdában fog kínlódni.
Mi Kossuth tériek azt szeretnénk, hogy ne „uniformizált fogyasztók” legyünk, hanem szabad és független ország polgárai, akik békében és nyugodtan fejleszthetik hazájukat.
Szeretnénk, ha az Unió nem zsákmányolna ki minket tovább – hiszen nettó befizetõként mi támogatjuk õket –, s nem õk a gyengébb, fejletlenebb régiókat, köztük hazánkat. Azt is szeretnénk, hogy stratégiai ágazatok nemzeti tulajdonba maradhassanak, legyenek közösségi termelõeszközeink, s a magyar hagyományokhoz híven a hazánk (termõ) földje ne legyen eladható. Szeretnénk, ha a magyar közjogi gondolkodás egyik legszebb elemének – a köztulajdon és a szuverenitás teljességével rendelkezõ – Szent Koronánk elidegeníthetetlen tulajdona maradhasson minden, ami a nemzet hosszú távú fennmaradását szolgálhatja.

Végül azt is szeretném, ha a Szovjetuniót helyettesítõ „Európai Unió tagjaként” (?) ne vegyék el tõlünk se a pénzügyet, se a hadügyet, se a külügyet, mert egyszer már ráfizettünk erre, s csak így lehetünk egyenrangú felek politikában, kereskedelemben, környezetvédelemben, stb.
Amit most felsoroltam, annyira fogja a pénzhatalmi háttérerõket irritálni, hogy még inkább

antiszemitának, szélsõjobboldalinak, újfasiszta vagy náci, kirekesztõnek fognak érte nevezni, pedig Én csupán egy Kulturális Kreatív vagyok, aki elutasítja a hatalmi arroganciát és hû a nemzete által hatalomba emelt Szent Koronához, amely a szuverenitás teljességét hordozza.

Mennyit ér a párt és közmédia, s a választás cirkusza a globál-bolsikkal szemben?

A Kulturális Kreatívok egyre több országban szaporodnak az Internet segítségével, s az Egyesült Államokban is már egymillió fölött van a számuk. A mostani választások elõtt, már a tavalyi évben is lett volna lehetõség arra, hogy a kommunista utódpártot teljesen felszámoljuk, csak össze kellett volna fognia a Jobbik Magyarországért Mozgalomnak és a Fidesznek egy aláírásgyûjtés kapcsán, vagy legalább az egyiknek tájékozódnia kellett volna a pártlisták megszüntetése tárgyában indult népszavazásról. (lásd: nephatalom.hu)

A magyar választópolgárok – nem ismerték fel a listák veszélyét –, s így még a mostani választásokon is beszavazták egykori és jelenkori kínzóikat, az ál-szocialista Maszopot!

Sokan állítják, hogy Magyarországon elzavarták a hatalomból - a kommunistából átvedlett - ál-szocialistákat, pedig ez sajnos nem igaz! Lassan átszervezik majd magukat, változtatnak a párt nevén, átalakítják a vezetõségét, de a jövõben is a globális gazdáikat fogják kiszolgálni, hiszen azok mentették meg õket a népharagtól, s az általuk tulajdonolt médiumok segítségével fogják becsapni ismét a kisemberek százezreit, alaptalan és hazug ígéreteikkel. Görögországban, ahol a magyarokénál jóval kisebb mértékû állami kiadás csökkentés hatására az emberek utcára mentek és törtek-zúztak, dühüket olyanokon töltötték ki, akiknek vajmi kevés közük volt a kiváltó okokhoz. Nálunk azonban még a 2006-os nemzetgyalázó beszéd sem tudott olyan tömegeket megmozdítani, mint a görögöknél egy kisebb nadrágszíjhúzás.

A magyar helyzet azért különös, mert a jóhiszemû polgárokat nálunk, sikerült már olyan alaposan megtéveszteni, hogy azok a saját érdekeik felismerésére is képtelenek.

Jellemzõ egyébként az eddig hatalmon lévõ ál-magyar kormányokra, hogy mindenütt a közkiadások kurtításával akarnak a helyzeten javítani, mindenütt megpróbálják elhitetni az emberekkel, hogy túlfogyasztás van és csak a nadrágszíjhúzás az, ami segíthet! Sajnálatosan az emberek nem érzékelik, hogy soha nem a pénzhatalmi elitnek kell a nadrágszíjat meghúzni, hanem csak, az átlagembereknek. Eközben a média kényesen ügyel arra, hogy a valós okokról ne beszéljenek, csak azok a „közgazdászok” kaphatnak szereplési lehetõséget, akik a lényegi kérdéseket el takarva beszélnek a válságról, s úgy fogalmaznak, hogy rá se kérdezhessen az okokra senki.

Pedig ha valaki elolvassa Drábik János, Bogár László, Csath Magdolna könyveit, akkor Õ legalább kérdezni tud a televíziós „szaktekintélyektõl”, ha már a szerzõket nem hívják meg.

Nézzük, hogy miért is adósodtak el ezek az országok?

Mert túl magasak voltak az állam jóléti kiadásai? Vagy valóban túlfogyasztás történt?

Tessék meglepõdni, mert egyik sem! Csak annyi történt, hogy az állam több terméket fogadott külföldrõl, mint amennyit kiszállított. Szakszerûen fogalmazva: többet importált, mint exportált, és az importot így hitelbõl kellet megfinanszíroznia. A jól megfizetett média azonnal sulykolja, hogy a melós vagy a munkanélküli a hibás ezért, hiszen „túlfogyasztott”!

Arra azonban nem térnek ki, hogy szinte minden olyan munkahelyet tönkretették, ahol addig magyar terméket állítottak elõ, s lassan egyáltalában nem lehet hazai terméket vásárolni.

A multinacionális világcégek hazai áruházaiban is egyre kevesebb a „magyar” termék, de még azokat is olyan cégek állítják elõ, ahol a profitot szigorúan kiviszik az országból. Hogyan lehetséges, hogy erre a politikai osztály nem figyelt eddig fel, s az ál-szocialista kormányok (de a liberálisok sem!) eddig nem tettek ez ellen semmit, hiszen õk a közérdek bajnokai?

Miért jó a politikai pártoknak, ha az ország eladósodik, a közvagyont széthordó és eltékozló rablóbanda pedig ott marad az országházban, s élvezi a mentelmi jogot?

A kis, magyar, politikai színházról röviden.

Az elkövetkezõ hónapokban választ fogunk kapni a fenti, egyébként költõi kérdésekre is. Szerintem az állam eladósítása, csak azoknak az érdeke, akik a pénzháttérhatalom kiszolgáló személyzetéhez tartoznak és csak, az eladósításban játszott szerepük miatt kapnak: fizetséget!

No erre szokták azonnal visítani a liberálisok, hogy: összeesküvés elmélet! Pedig ez nem elmélet, hanem sajnos gyakorlat! Folyamatos és a politika színpadán bemutatott gyakorlat.

A nemzetközi pénzhatalmi maffiának persze nemcsak bankjai, hanem ténylegesen termelõ üzemei vannak, s ezért is lehet õket olyan nehezen azonosítani. De az egyértelmû, hogy csak a politikusok korrupciós összjátéka és a médiabutítás segítségével érhették el a mai állapotokat.

A politikai színház mûködését nem lenne nagyon nehéz megérteni, ha a társadalom hajlandó lenne visszatérni a józan magyar gondolkodás elemzõ módszeréhez, s hajlandó lenne meglátni a színfalak mögötti események eredményeit, s nem csak a színpadon folyó elõadásra figyelne.

A színpadon ugyanis a jó és a rossz keményen küzd egymás ellen, ám a szünetben együtt kávéznak a büfében! Az elõadás szövegkönyvéhez való ragaszkodás az ára annak, hogy egy párt felkerülhessen a színpadra, ahol az adósságcsapdáról, a nemzeti értékek devalválásáról, a tabunak számító bevándorlás politikáról és a nemzeti érdekérvényesítésrõl szót sem szabad ejteni, csak akkor, ha a szövegkönyvben szerepel, s ha a rendezõvel megbeszélték, hogy meddig lehet elmenni a témában. A rögtönzések csak a dzsesszben mûködhetnek, itt nem! Ha véletlenül mégis elszólná magát egy szereplõ, akkor azonnal leveszik a listáról, nem indítják a választásokon, esetleg megvonják az anyagi, vagy a beszéd lehetõségét, kizárják a pártból.

Ha azonban egy egész színészcsapat (párt!) hagyná figyelmen kívül a szövegkönyvet és a rendezõi utasításokat, akkor õket a többi szereplõ és a média szélsõséges, fasisztának fogja elnevezni és ellene együttes erõvel fognak fellépni! (régen mintha a Fideszt illeték volna így!)

A pénzpolitika lehetõségei tegnap és ma.

Már az elsõ világháború után megpróbálták a gyõztesek olyan jóvátételeket kivetni, amelyek a felvett hiteleik törlesztését fedezte. Mivel azonban a pénzvilág nemcsak az Antantnak, hanem Németországnak is hitelezett, így mindkét fél teljes adóssága és annak kamatainak törlesztése példátlanul nagy elnyomorodásához vezetett, Németország, Magyarország, de még Ausztria viszonylatában is. Ki kell jelentenünk, hogy ez volt az a teher, amely a németeket elvitte a nemzetiszocializmus veszélyes és más nemzeteket valóban lenézõ „felsõbbrendûség” útjára.

Mostanában pedig mintha azt tapasztalnánk, hogy a pénzelit visszatér a régi modellhez. Azt olvasom egy gazdasági szaklapban, hogy: gazdasági élénkülés bizonyos jelei ellenére is folytatódik a bankbezárási hullám az Egyesült Államokban, sõt - szakértõk szerint - az idén még több bank juthat csõdbe, mint tavaly. Szóval egyre jobban koncentrálják a tõkét, s az a néhány hatalmas pénzvagyonnal bíró család ismét tönkreteszi, majd felvásárolja a kisebb bankokat. Három floridai, egy kaliforniai és egy nevadai bank vált fizetésképtelenné, és ezzel 78 emelkedett az idei bankbezárások száma. A csõdbe jutott bankokat a Szövetségi Betét-biztosítási Társaság (FDIC) veszi át, majd újra eladja, többnyire sikerrel. Arról persze nem szól a fáma, hogy kik is vásárolják meg ezeket, de az ott élõ a kulturális kreatívok ezt már pontosan kiderítették, sõt azt is jelezték, hogy a betéttulajdonosok vagyona nagyrészt leolvadt a számlánként 250 ezer dollárig. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az amerikai életben a közép mezõnyt ismét „lehúzta” a pénzoligarchia. A kisvállalkozókat az állam, illetve az IRS szivattyúzza folyamatosan, tehát azokat nem igazán érinti a jelen csõdsorozat, hiszen nekik maximum az 50-300 ezer dollárnyi összeg tartalékuk lehetett a tönkre ment bankjukban, de ezt az összeget akkor is megkapják a biztosítótól, ha a banknál sorban álló követelések miatt, erre már nem lenne fedezet. (azért ne örüljenek õk sem, hiszen rájuk is sort fognak keríteni rövidesen)
Hogy a kérdés mennyire húsbavágó, azt majd az év végén láthatjuk meg, mert pl. tavaly az USA bankjai közül 140 jelentett csõdöt, de ez várhatóan megduplázódik idén. Összehasonlításképpen 2007-ben: 3, 2009-ban: 25, 2009-ben: 140 bankcsõd történt, viszont idén már 78! Talán még egy adat, hogy a nagy gazdasági világválság évei alatt összesen 1400 olyan bankcsõd volt, ahol a pénzoligarchia a csõbejutott kisbankot azonnal felvásárolta fillérekért. Ugye nem is bonyolult összefüggések ezek?

A háttérbõl a „válságot” irányító pénzoligarchia ezt a tevékenységét már évek óta készíti elõ. A különbözõ pénzügyi technikák körülbelül olyan szinten mozognak, ahogy azt már a klasszikussá váló mondásból ismerjük: trükkök százaival operál a pénzpiac. A legutolsó és végzetes trükk az értéktelen részvényekkel való nagyszámú „kereskedelem”, azaz a piac elárasztása. Ennek egyik technikája az ún. „Asset backed security (ABS)” amely eszköz alapú biztosíték, de igazából biztosíték nélküli biztosíték.(?) Óriási átverés ez, de a nyerészkedni akarókat elbûvöli a könnyû pénz ígérete, s nem látnak és nem hallanak. Ha egy kicsit is figyeltek volna, akkor (s olvasták volna a fenti közgazdászok munkáit!) a fedezet nélküli hitelekbõl képzett értékpapírokat messzire elkerülik. Ez ugyanis a piramis-játékhoz hasonló ügyeskedés, csak banki háttérrel, s így nem büntethetõ! (sic) Hogy a Nyugat-Európai országok bankjaiban mikor fognak az ABS bombák robbanni, azt még nem tudhatjuk, de a bennfentesek már 2006 és 2007 fordulóján készültek rá. Persze messze nem ez az egyetlen trükk, csak most ez verte ki a biztosítékot.

Igaz, a látható dráma csak 2008 tavaszán kezdõdött az USA-ban. Több ingatlanhitelezõ bank, majd õszre nagy tõzsdei cégeket is elért a fizetésképtelenség annak ellenére, hogy a hitelpénz elõállítás korlátlanságáról a neoliberális gazdaság gurujai meg voltak gyõzõdve, s a kommunikációban soha még csak el sem hangzott kétely a rendszer fenntarthatatlansága kapcsán. Az LB összeomlásával a kizárólag Wall street közeli „szakemberekbõl” álló amerikai kormány azonnal lépett, s 8000 milliárd dollár – úgynevezett segélycsomagot – juttatott a magáncégekhez. Ez valójában egy közpénzelszívó hadmûvelet volt, amelyet alaposan elõkészítettek és a média hathatós segítségével, el is fogadtatták az amerikai adófizetõkkel. Erre mondta egykor Kohn bácsi, hogy: ÜGYES!

Hogy a pénz hova kerül és miért éppen oda, azt csak a szûk elit néhány tagja tudhatja, de ez valójában az eladósítás „dupla csapása”, hiszen az USA kormányának nincs pénzkiadási lehetõsége, s így ezt a pénz is a FED kölcsönzi, természetesen kamatfizetés ellenében.

Szóval ki van ez találva rendesen!

Mivel is etettek minket a privatizáció kezdetén?

Mivel is etetik az amerikaiakat a bankcsõdök veszélyére hivatkozva?

A magyar helyzet azért is volt érdekes, mert az adósságcsapda 22 milliárd dollárját egy olyan rendszer alapozta meg, amely állítólag a „rothadó” kapitalizmus ellen küzdött a békéért. Ma már persze sokan csak mosolyognak ezen, de Én még „tudszoc.” elõadásokon ezt a szöveget hallgattam évekig. Amikor viszont a nyugathoz dörzsölõdõ ál-kommunista generáció rájött, hogy jobb kapitalistának lenni, mint párttitkárnak, akkor a moszkvai utasítások helyett a kemény- valutában fizetõs „nagybácsik” szavára kezdtek figyelni, különösen a soros écákat vették szorgalmasan. Az „állam rossz tulajdonos” és a „valódi tulajdonosok kellenek” szlogenek váltották fel a vörös csillagos jelmondatokkal teletûzdelt közbeszédet. Mára ugye kiderült, hogy több Nyugat-Európai állam is akkor kezdte elveszíteni a külkereskedelmi egyensúlyát, amikor az olcsó hitelekkel pénzbõséget teremtõ pénzoligarchia - hirtelen fityiszt mutatva a hitelkérelemre - pénzszûkét, árfolyamveszteséget okozott, s az import ellentételezés aránytalan növekedést ért el, ráadásul ismeretlenek, szervezett támadásokat intéztek az adott valuta ellen. Mindez, ha áttételesen is, de alaposan megingatta az illetõ ország pénzébe vetett bizalmat, s mindenki szabadulni akart tõle. Ezt csak aránytalanul nagy áldozattal tudta azután az ország kormánya helyrehozni, s az import csökkentését is csak hosszabb idõ alatt tudta lefékezni, de addigra már benne volt a csapdában.

Eleinte persze fizethetõ a kamat, de ha a pártokrácia és a választások eredményeként jön egy Fletó típusú „beépített szakember” akkor bizony az állam – amelynek éppen a kisember védelme lenne a hívatása – elrendel egy azonnali nadrágszíjhúzást a kisembereknél. A bankokhoz pedig szólni sem mert a politika, mert akkor azonnali retorziót, tehát forrás megvonást helyeztek kilátásba. Ezért kellene vissza- venni a monetáris pénzpolitikát minden szabadon megválasztott országgyûlésnek, s törekedni a kereskedelmi egyensúlyra és az önellátáshoz legközelebb esõ gazdasági rendszer kiépítésére.

A gazdasági katasztrófákat ugyanis nem társadalom és a termelés okozza, hanem a pénzvilág!

Ha eltûnne néhány felelõtlen magánbank, senki észre nem venné, s maradnának a kevésbé gátlástalanok. Ám éppen az a probléma, hogy csak akkor tud megélni és „versenyben” maradni egy kis vagy középbank, ha a trükkök százait Õ is alkalmazza. Ha túlzottan tisztességes az ügyfelekhez, akkor bizony „jégre viszik”, ha kell politikai, ha kell adminisztratív eszközökkel. Ez az oka, hogy nincs nagy különbség a bankok mûködése között, s ezért nem lehet sokkal egészségesebb a pénzpiac, s ezért folyik az adófizetõk pénze néhány pénzoligarcha, pontosabban gátlástalan milliárdos tolvaj zsebébe.

Megoldás csak akkor lehetséges, ha kialakítjuk azokat a közösségi magánbankokat, ahol nem jöhet létre tulajdonosi koncentráció, s amelyek nem kamatszipolyozásra, hanem a közjó érdekében való értékjel (pénz) biztosításra szakosodnak, s ezzel csökkentjük saját kizsákmányolásunk lehetõségét. Ebbõl kifejlõdhet, késõbb létrehozható a közpénzrendszer, amely leváltja a pénzhatalom mûködtette magánpénzrendszer multiplikáló hatását.

Hogy néz ki az adósságcsapda USA és magyar relációban?

Az USA államadóssága 2009 januárjában 11.000 milliárd dollár volt, ami azóta, jelentõsen megemelkedhetett a „válságra” való hivatkozással. Ez fejenként 36.000 dollár, tehát 7 millió Ft adósságösszeget jelent. Hogy elképzelésünk legyen ennek a kézzelfogható értékére, személyes tapasztalatomat adom közre: 36.000 dollár elegendõ egy kisvárosi házacska megvásárlására, nem új építésû, nem felkapott és nem iparilag fejlett területeken. Ugyanezt pl. New York államban kb. két és félszeres áron lehetne megvásárolni, annak ellenére, hogy a „válság” miatt az ingatlanárak jelenleg nagyon ingadoznak. Bár ennek az országnak adósság szintje magas, de a jövedelmi viszonyok függvényében ez még nem katasztrofális. (erre ügyel a háttérhatalom, s arra is, hogy Kanada helyzete kedvezõbb legyen, de az adósság az elmúlt években ott is erõteljesen növekedésnek indult, s a Dél-Amerika ingatagságát is jól ismerjük.)

Ha már leragadtunk az USA államadósságánál, akkor nézzünk rá az amerikai és magyar fizetések összehasonlítására. Az Egyesült Államok Elnökének évi fizetése 400.000 dollár. Obama, majdnem 40%-kal többet keres, mint Magyarországon a BKV személyzetise.(sic)

Magyar Nemzeti Bank elnöke viszont háromszor többet keres, mint a Federal Reserve
System elnöke, aki azért nem akárki. (Vajon mi lehet ennek az oka? Gondolkozzanak!)

Obamának 50.000 dollár az évi reprezentációs- és 100.000 dollár az adómentes utazási kerete, ehhez járul 19.000 dollár ún. szórakozásra fordítható összeg is, így az USA elnöke 169.000 dollár költségtérítést kap évente. (a magyar képviselõknek mennyi is ez?)

Kis hazánkban a BKV menedzsment egy tagja 100 millió Ft végkielégítést kapott, a havi négy millió forintos jövedelme után. (?) Az ilyen nagyságrendû New York-i cégek 90-120.000 dollár körül fizetik személyzeti menedzsereiket. 4 millió forint viszont (2009-ben kb.187 ft volt az átlagárfolyam.) 21.400 dollár, s ez évi 256.800 dollár, tehát bõven több mint a duplája. A végkielégítés rendszere is komoly aránytalanságot mutat tehát. Magyarországon az átlagkereset (legyen az egyszerûség kedvéért) évi két millió forint.

Az a 100 milliós végkielégítés tehát: az 50 évi átlagos magyar kereset folyománya!

4 millió forintos havi jövedelemmel számolva ezt kb. két év alatt lehet megkeresni.

Ha New York városában valaki a maximumot keresi, ami ugye évente csak
120.000 dollár, akkor végkielégítésként összesen 240.000 dollárral távozik, ami viszont kb. 9 évi átlagkeresetnek felel meg az Egyesült Államokban. Ugyanis ott, az egy fõre jutó átlagkereset (képzettség mellett) 26.178 dollár. Amint látható a keresetek közötti arány hihetetlenül más Amerikában, mint itthon. A magyar statisztikai hivatal adataiból is kiolvasható, hogy nálunk óriási baj van a jövedelem elosztás rendszerével is, mert amíg a legfelsõ és legalsó jövedelmi tized között az arány nálunk már 10-14 szeres, addig ez Amerikában csak 8-9 szeres. (És itt most csak a látható jövedelmekrõl beszélek! A magyar viszonyokat még a reáljövedelmi változás is terheli, de errõl most ne értekezzünk!)

Magyarország államadóssága az USA-val szemben csak 17.500 milliárd Ft volt 2008 végén, bár ezen adat a Nemzeti Bank szerint is „becsült” érték, ami ugye nem egészen pontos! (?)

Ez tehát 1,75 millió Ft fejenként, ami egy fõre lebontva havi 25.000,- Ft kamatfizetést jelent. (illetve ennél valószínûleg többet, ha a valós adatok mégis mások lennének)

Igaz az amerikai államnak az eladósodottsága jóval magasabbnak tûnik, de vegyük azt is figyelembe, hogy havi 25 ezer Ft-ról sokkal könnyebb lemondani havi 600 ezer Ft fizetés esetén, mint havi 100-200 ezer esetén, vagy a 40 forintnyi – megalázó nyugdíjból, vagy segélybõl. (bár ez utóbbinak nincs társadalmi hasznossága, s így csak azon lehet polemizálni, hogy az egész életét átdolgozó nyugdíjas, vagy a munkát sem kapó, esetleg képzetlen fiatal van-e rosszabb helyzetben?)

Megvéd-e minket az állam a pénzháttérhatalmi banktõkével szemben?

A témában Róna Péter (Kódolt Kódex) munkájára támaszkodva ki kell jelentenem, hogy a Bajnai-stáb nem a közérdek és közjó szolgája, hanem tõkevédelmezõ érdekcsoport volt!

A válságkezelõ csomag "mindenkinek fájni fog" mondata a bankokra sajnos nem vonatkozott. A magyarországi bankok jövedelmezõsége ugyanis, az elmúlt öt évben megközelítette vagy meghaladta az EU átlagának a kétszeresét! A kormány – álságosan – kidolgozott a PSZÁF, MNB, Bankszövetség közremûködésével egy anyagot, amely „önkéntes” Magatartási Kódex néven vált ismerté.

Ez rögzítette, hogy a bankoknak nem fognak fájni a megszorítások, rájuk nem vonatkoznak! Sõt az évek óta érvényes jogosítványuk a jövedelem önkényes átcsoportosítására a társadalom kiszolgáltatottabb rétegeitõl saját kasszájukba sértetlenül marad, de ez nem volt meglepõ, hiszen a megszavazott adómódosítások is a bankok védett helyzetére utaltak.

A meglepõ az, hogy a "versenyképesség" helyreállításának jelszava alatt már a bankok is részesültek a járulékcsökkentésben. A kormány és az Országgyûlés szerint ugyanis Európa legjövedelmezõbb bankszektora, közelebbrõl meg nem nevezett versenyhátrányban szenved, amelyet csak a nyugdíj- és az egészségügyi pénztárnak befizetett járulékok csökkentésével lehet helyrehozni. (?) Nem baj, ha az egészségügy, az oktatás az önkormányzatok, stb., stb., a csõd szélén tántorognak, a fontos az, hogy a Raiffeisen Bank, a CIB, a K&H, az OTP meg a többiek még "versenyképesebbek" legyenek, más szóval még nagyobb profitra tegyenek szert.

Ám hirtelen – valami baki folytán – kiderült, hogy a bankok a világon egyedülálló, csak nálunk, és csak az itteni bankok által használt egyoldalú szerzõdésmódosítás (jogi oxymoron) segítségével akkora törlesztõ részleteket számláznak ki ügyfeleiknek amekkorát akarnak, s a kormány nem a törvényhozáshoz fordult a helyzet rendbehozataláért, hanem a bankokat egy megfelelõbb „illemtan” megfogalmazására ösztönözte. Nézzük a részleteket.

A Kódex nem biztosít az adósok számára jogilag érvényesíthetõ védelmet.

Egy demokratikus jogállamban a kormány nem a joghézag haszonélvezõjével tárgyal annak pótlásáról - mégpedig a hiányosságot elszenvedõk kizárása mellett - hanem a törvényhozásra támaszkodik, ahol a társadalom minden érintett rétege megválasztott képviselõihez fordulhat. (Istenem! Ez a különbség a valódi demokrácia és az ál-demokrácia között!) A bankok tevékenysége ugyanis meghatározza az egész nemzetgazdaság fejlõdési pályáját, akár pozitív, akár negatív vonatkozásban! Ezért a kérdés nem lehet a Bankszövetség és a kormány zárt ajtók mögött létrejött alkujának tárgya. A kódex miközben a tarthatatlan helyzet orvoslásának látszatát kelti, a lakosság pénzügyi jogbiztonsága érdemben nem javul, hanem romlik. Azzal ugyanis, hogy a Kódexben foglaltak megszegéséért kizárólag a PSZÁF jogosult lépni, továbbá azzal, hogy a PSZÁF mindössze a megszegés "minõsítésére" van felhatalmazva, valójában a hitelfelvevõk jogfosztása valósul meg, mert a bankok esetleges csalárd praktikáinak törvényes orvoslása helyett csak a PSZÁF "minõsítésére" lesz lehetõség.

Márpedig itt korlátozni kellene a banki jogosítványokat – az európai minta alapján – és nem rögzíteni, pontosítani a jogosítványokat!!!

A helyes megoldás az efféle magatartási kódexek alkalmazása esetében a kódex törvényes keretbe - mint pl. a fogyasztóvédelmi törvénybe - foglalása, amely biztosítja a kódex megszegésének megtorlását is. (ám ez még mindig: következmények nélküli ország!)

A Kódex a jutalékok, költségek és díjak inflációs indexálásán kívül semmiféle érdemi változást nem hoz:
(a) a forrásköltségek megállapítása, a nemzetközileg elfogadott gyakorlattól eltérõen, továbbra is a bankok ellenõrizetlen döntésének eredménye. A gazdálkodásból származó veszteségeket a bankok teljes egészében átruházhatják hitelfelvevõikre, de az esetleges haszonban az utóbbiaknak nincs részesedésük. A kódex állítólagos szimmetriája nem létezik;

(b) a bankok továbbra sem kötelesek a hitelfelvevõk költségére elkészített értékbecslést átadni ügyfeleiknek. Abból az ügyfél csak egy "kivonatot", kaphat. A fedezetül szolgáló vagyontárgyat a bank bármikor átértékelheti, átértékelésének körülményeirõl pedig nem köteles bármiféle tájékoztatást adni. A költséges becslések elkészítése tehát semmit sem számít. Az abban feltüntetett értéken a bank akkor változtathat, amikor akar;

(c) a bankok akkor mondhatják fel bármelyik, még a legpontosabban teljesítõ egy évnél hosszabb futamidejû hitelszerzõdést is, amikor akarják;

(d) a bankok továbbra sem felelõsek az ügynökök tevékenységéért, tehát a Kódexben egyébként tiltott módszereket a jövõben is alkalmazhatják az ún. "független" ügynökök, leányvállalatok bevetésével;

(e) a bankok továbbra is akkor adják el a hitelt, akinek, olyan áron, és amikor akarják a hitelfelvevõ elõzetes beleegyezése nélkül, még akkor is, ha az adós pontosan teljesíti kötelezettségeit. Ez a kiskapu az adótörvények kijátszására is lehetõséget ad;

(f) a szerzõdés díjmentes felmondásáról a bankok az ügyfeleket csak a szerzõdés aláírásának pillanatában kötelesek tájékoztatni, tehát csak azután, miután a hitelfelvevõ már komoly költségekbe (értékbecslés, hitelelbírálás, jegyzõi díj, stb.) verte magát.

A helyzet méltányosságáról mindenki saját igazságérzete szerint dönthet. A szomorú tény azonban az, hogy a fentiekben leírtak - amelyek közül egyetlen egy sem lenne lehetséges az EU többi országában - a Kódex szerint hazánkban a "tisztességes magatartás" minõsítését élvezheti. A következtetések levonásához, pedig nem kell más csak józanész!

Létezik-e megoldás a pénzmanipulációs világgal szemben?

Röviden válaszolva: igen! A magyar érdekû bank, vagy hitelszövetkezet létrehozása és a magyar termék vásárlásával való magyar munkahely támogatás az egyedüli megoldás.

2010, május 18-án kaptam egy örömhírt a Magyarok Szövetségétõl, amelyben tájékoztatnak, hogy hosszú elõkészület után 2010. április 30-án sikerült megalapítani, engedélyeztetni egy pénzintézeti rendszer elsõ alapelemeként a Korona-Hitel Szövetkezetet. A szövetkezet jogerõs cégbírósági bejegyzése megtörtént, a tagság tõkejegyzése már folyamatban van, az induló tagság kialakításának jegyzési határideje várhatóan május 31-én zárul.
”A Magyarok Szövetsége 2009. tavaszán, a Nemzeti Érdek Programja Pénzügyi Fejezetének kidolgozása során jutott arra a megállapításra, hogy a hazai pénzintézeti rendszer nem képviseli a magyar érdeket. Sõt, mintha valamiféle újgyarmatosító erõk hadseregeként viselne háborút a hazai gazdaság és az egész magyar társadalom ellen. Hatásában már nem csak kártékony, de kifejezetten és súlyosan romboló, a hazai vállalkozói kör és lakosság jelentõs hányadát alapjaiban fenyegetõ szereplõvé vált.
Tudjuk, hogy e vonásai nemzetközi viszonylatban is általánosan jellemzõek. Azonban Magyarországon a cinkos és áruló kormányzat miatt amúgy is rendkívül sérülékeny gazdaság, valamint a 97%-os külföldi tulajdonosi túlsúly miatt a romboló hatás különösen erõsen érvényesül.
Fenti megállapítások alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a magyarságnak elemi érdeke olyan pénzintézetek létrehozatala, melyek fõ célja a hazai ügyfélkör érdekeinek legmegfelelõbb tevékenység kifejtése. Tervünk helyességének visszaigazolását láthatjuk abban, hogy nyilvánosságra kerülése óta egyre több felõl hallani különbözõ közszereplõ körökbõl, hogy céljuk a "magyar bank" megalapítása. Bár a hangoztatott szándékok hitelessége nem egy esetben kérdõjelesnek tûnik, mi üdvözlünk minden jó szándékú kezdeményezést, sosem törekedtünk kizárólagosságra, és elsõségünk bizonyítása sem döntõ fontosságú számunkra.
Ugyanakkor e cél teljesülésének csak egyik alappillére a hazai tulajdonlás, a másik alappillér a minél szélesebb körû közösségi tulajdonszerkezet kialakítása. Közösségi tulajdonlás megnyilvánulhat állami, vagy önkormányzati tulajdonláson keresztül is - elutasítjuk "az állam csak rossz gazda lehet" kezdetû hamis szólamokat - az emberek és vállalkozásaik közvetlen közösségi tulajdonlásának legmegfelelõbb formája a szövetkezet. Ezért kezdettõl szövetkezetben gondolkodtunk, másfelõl reméljük és képviseljük az állam ismételt és fokozott szerepvállalásának szükségességét a hazai pénzpiacon.”

Fontos megjegyezni, hogy az elnevezésben a "Hitel" szó nem az ismert pénzintézeti tevékenységre, hanem a tulajdonosi kör szándékainak hitelességére vonatkozik. A legfõbb cél a nemzetben gondolkodók tõke tartalékainak kivonása az ellenséges bankokból, s összegyûjtése és különbözõ nemzeti célokat is megvalósító (hiszen az egyéni célok is mutathatnak azonos irányba a közös célokkal!) pénzintézeti vállalkozásokba való befektetése, ilyen társaságok alapítása, illetve már meg lévõ, de tisztességes pénzintézetekbe az érdekérvényesítést biztosító képviselõk küldése, s annak munkájának felügyelete.

A tagság tõkejegyzése folyamatban van, az induló tagsági kör kialakításának jegyzési határideje május 31-én zárul. (érdeklõdni: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.)

Az induló kör után majd kidolgozzák a késõbb csatlakozók feltételrendszerét. Szerintem ez a lehetõség az, amely megoldást kínál a pénzpiaci kizsákmányolás jelen problémáira.

Mi lenne a feladata egy valódi piacgazdaságban, a bankszektornak?

A piacgazdaságban a bankrendszernek legalább két alapvetõ feladata van. Elsõ a gazdaság mûködésébõl fakadó kockázatok felmérése, a vállalhatatlanok kiszûrése, a vállalhatók beárazása és meghitelezése.

A másik feladata a társadalom megtakarításainak begyûjtése, azok árazása és hosszabbtávú hitelekké alakítása. E két feladat ellátása nélkül a nemzetgazdaság - tekintet nélkül a kormány fiskális politikájára - nem képes növekedni, fejlõdni.

(Sajnos nem is a fiskális politika, hanem a monetáris politika a döntõ a pénzügyek vonatkozásában, s errõl valahogy nem hallunk a közbeszédben szinte semmit! (?)

Hosszú évek óta a magyar bankrendszer egyik feladatát sem látja el! Ahelyett, hogy megóvná a nemzetgazdaságot a túlzott kockázatoktól, azokat egyszerûen közvetíti, áthárítja a társadalomra, de a kockázatvállaláshoz fûzõdõ hasznot bezsebeli. Az eredmény a magyar gazdaságban rejlõ nagyon magas kockázati szint, amely aztán hozzájárul a megfizethetetlenül magas hitelköltségekhez, ami aztán a kockázati szint további emelkedését eredményezi. Ördögi kör. A betétek kölcsönné történõ átalakítása szintén nem a magyar bankszektor mûfaja. A megtakarítások java ugyanis nem kölcsönökké, hanem az MNB-ben elhelyezett betétekké válik, amelyekre az állam busás felárat fizet, miközben a virtuális pénzek (kártyás fizetések, átutalások, hitelpénzek, stb) ún. készpénzkímélõ rendszere is a bankok jövedelmét erõteljesen emeli. A kölcsönök 75%-át pedig a bankok devizaforrásokból finanszírozzák.(De ezt is csak akkor, ha szükséges hozzá bármilyen forrás, hiszen ott a lehetõségük a hitelpénz virtuális elõállítására is, mert a banki tartalékráta csupán 5% a törvény szerint!) Ki kell emelnem azt is, hogy a devizában számolt hitelekre az abból fakadó árfolyam veszteségeket is a nemzetgazdaságra hárítják, a hitelfelvevõt terhelik vele.
A Bajnai-kormány (minden bûne ellenére írom!) megpróbál pénzügyi egyensúlyt teremteni, de a terheket csak a társadalomra hajlandó pakolni, s ezen óriási áldozatok nem fognak eredményt hozni mindaddig, amíg a monetáris politika és a bankok tevékenysége nem biztosítja a nemzetgazdaság számára a megbízható, megfizethetõ értékjel mennyiséget (tõkét). Márpedig az idegen bankszféra jelenleg, a saját profitján kívül nem biztosít semmit. Igaz, lehetõség lenne arra is, hogy az állam felpántlikázott pénzeket pumpáljon a gazdaságba, s olyan beruházásokat valósítson ezekkel meg, amelyre egyébként is szükség lenne, de ezt egy „szélhámosságból vizsgázott” pénzügyi kormányzat természetszerûen nem képes megvalósítani.

Zárszó:

Eljött az ideje annak, hogy felébredjünk, s a magyar küldetést teljesítve ne a multik és a globális tõke érdekeit szolgáljuk ki, hanem teremtsük meg a saját munkalehetõségeinket, hozzunk létre olyan közösségeket, ahol nem csak baráti, hanem tisztességes - de érdek alapú - alkotás, termelés és értékesítés folyik. Ne várjunk a sült galambra, hanem használjuk ki a magyar kreativitást és fogjunk bele az értékteremtõ munkába, mert az önellátásra bármely pillanatban szükség lehet, s közös erõvel mindezt már többször – pl.Trianon után – képesek voltunk megvalósítani.

Ha akkor sikerült, akkor ma miért ne sikerülne?

Ha van a birtokunkban olyan eszköz, amit a közösség szolgálatába lehet állítani, rendelkezünk olyan virtuális pénz felett - ami idegen érdekû bankokban van elhelyezve, ha vannak olyan gondolataink, találmányunk, ötletünk, amellyel elõre lendíthetjük a kisközösségünk, s ezzel a haza sorsát is, akkor cselekedjünk! Mert már láthatók a fedezetnélküli papírfecnik végórái!

Szeged, 2010-06-01 Dr. Bene Gábor S.