Széles részvételi bázist az alkotmánynak!

Széles részvételi bázist az alkotmánynak!

(reflexió egy „forradalmi” hevületû cikkre)

Mi közben elolvastam Udvardy Zoltán kitûnõ – A negyedik köztársaság címû – írását Ákos: Gépszabadság címû dala szólt a hangszórókon. Mindkettõ nagy elégtétellel töltött el, hiszen ilyen gondolatokat hirdetek Én is, már jó néhány esztendeje. Elõre leszögezem, hogy nem vagyok királypárti, csak következetes!

Ha a kedves olvasó még nem találkozott gondolataimmal, annak csak az lehet az oka, hogy nem közli az írásaimat olyan újság, amelyet sokan olvasnak, nem hívnak meg olyan televízióba sem, amit sokan látnak és nem jelenik meg lemezem sem, amit sokan hallgatnak. Valószínûleg nem vagyok elég tehetséges, de ettõl nincs kisebbségi komplexusom, sõt nem leszek depressziós sem. Azt viszont mégsem értem, hogy miért „negyedik köztársaság” a címe Udvardy ragyogó cikkének, hiszen Magyarországon eddig még nem volt egyetlen olyan köztársaság sem, amely valóban legitim módon alakult volna meg, akár 1918-19-re, akár 1946, vagy 1989-re tekintünk is. Mindezt a cikkíró is szépen elismeri az alábbi idézetben, ha nem is konkrétan de kiolvasható a soraiból:

„1989 egyik máig beteljesületlen adóssága, hogy új alaptörvényt dolgozzon ki az e célból összehívott nemzetgyûlés az 1949-ben ránk erõszakolt, szovjet mintára megalkotott, s azóta is csak toldozott-foldozott alkotmány helyett.

No és? – tárná szét karjait a pufajkás kalandorokon edzõdött, s a modern európai politikát sokszor csak fröccsszagú populisták és doktriner szobatudósok félmûvelt, felületes butaságain keresztül megismerõ magyar közvélemény. No és, húsz évig megvoltunk azzal az így vagy úgy újraírt, 1949. évi XX. törvénnyel, mi a fenének nekünk új Alkotmány?
(Nem tudok szó nélkül tovább menni, amíg nem tisztázzuk az alaptörvény és az alkotmány különbségét, mert ennek az összemosásnak a közbeszédbe rögzülése, kizárólag a bolsevikok érdeke volt. E kettõ az egész és a rész viszonyában van! Az alkotmány a történelem során kialakult EGÉSZ, s az alaptörvény pedig a változtathatatlan alapelvekre épülõ RÉSZ!)
S ez utóbbiban, hogy egyáltalán minek az írott alkotmány, még csak lenne is valami ráció. A magyar közjog egészen az ország szuverenitásának tartós és végleges elvesztését jelentõ szovjet megszállásig nem ismert írott alkotmányt. Faramuci fordulata a történelemnek, hogy ezzel együtt, a britekhez hasonlóan, kitûnõen elvolt és igen magas szinten elmûködgetett a magyar törvényesség és jogrendszer (nemrég egy konferencián elhangzott, hogy hazánkban a közigazgatás hatékonyabb és fõleg gyorsabb volt a mainál Mária Terézia korában), mely 1848-ig az úgynevezett történelmi alkotmányt követte, s még Trianon után is elboldogult a Szent Korona-tannal. S tette ezt úgy, hogy az emberi jogok és az alapvetõ jogi normák nem voltak sem elõbbre, sem hátrébb minálunk, mint a civilizált Európa bármely országában.

(Azért voltak nekünk olyan alapelveink is, amelyek civilizált Európát bõven megelõzték. Pl. a sajátos szuverenitás felfogásunk, vagy a közjót szolgáló és a monetáris diktatúrát kizáró õsiség törvénye, stb!)
Bizony, visszás fordulat volt tehát kicsinység, hogy az európai civlizáció tudatos és esküdt ellenségei által valami sötét, mélyázsiai diktatúra kényszerített ránk írott alkotmányt 1949. augusztus 18-án. A „buharini alkotmány” köszönõ viszonyban sem volt a törvényességgel, mi több: a végletekig manipulált utolsó szabad választást követõen azért is dolgozták ki az 1936-os szovjet alaptörvény szolgaian másolt magyar variánsát, hogy az országot Európához 1000 karácsonya, Szent István megkoronázása óta erõsítõ vassodronyokat végleg elvágják.
(Én azért remélem, hogy nem tudták végleg elvágni és az új kormány visszaerõsíti azokat az alkotmányos vassodronyokat!)

Az 1949. évi XX. törvény felszámolta mindazt, ami 949 esztendõn keresztül, jogfolytonosan kötötte össze a kontinens mértani közepén elhelyezkedõ Mária országát Európa õsi és újabb kori szellemi, jogi vívmányaival. Mindenek elõtt kerek 40 esztendõre felszámolta az újabb, szabad választások kiírását, s a kontinensen akkor már vagy 150 éve kialakult hagyományos politikai berendezkedés, a versengõ többpártrendszer alapjait. Kihúzta a magyar termõterület és gyáripar egészét birtokló társadalmi osztályok lába alól a talajt, megfosztva a hagyományos és jogos tulajdonosokat, s rajtuk keresztül az egész országot a nemzeti vagyon egészétõl.
(Valóban visszavetett ez a kaland minket vagy 150 évet, de 1945-ben még nem vonta kétségbe az alkotmányos mivoltunkat Európa. Ma viszont úgy tûnik, hogy éppen nekik kedvezõ, hogy nem a hagyományosan alkotmányos állam vagyunk, hiszen így, gyarmatként kezelhettek minket, mint az Unio nettó befizetõit!)
Megvoltunk, s esetleg meglettünk volna hát efféle „alkotmányos” kitérõk nélkül; ám a megszállás közel fél évszázada alatt oly mértékben likvidálták és számolták fel mind fizikálisan, mind tradícióiban a hagyományos magyar elitet, hogy 1989-ben szóba sem jöhetett a hagyományokhoz hû magyar törvényesség és törvénykezés visszaállítása. Egyszerûen azért, mert már nem voltak tradíciók. Sõt, bizonyos értelemben az ország sem produkált akár elemi, a nemzet akaratát és egyáltalán, öntudatát visszajelzõ életjelenségeket.” Bár Én már akkoriban is küldözgettem néhány újságnak elemzést a jogfolytonosság szükségességérõl, de

ha 1989-ben szóba sem jöhetett a hagyományokhoz hû magyar törvényesség és törvénykezés visszaállítása, akkor remélem, megtörténik a következõ években!

Tekintsünk el most attól, hogy a cikkíró helytelenül és szinonimaként használja az alkotmány és alaptörvény szavakat, de ismerjük el azt, hogy felkészült ember. Kitûnõen megfogalmazta, hogy a magyar közjog a szovjet megszállásig nem ismerte – a francia forradalom szellemében írott és szinte naponta változtatható alkotmányt –, bár a Werbõczy által elkészített Tripártitum leírta a legfontosabb szokásjogi elemeket, s a Corpus Juris Hungarici pedig a tételes jogi elemeket foglalta össze, tehát nem volt ez annyira íratlan! Azt is világossá teszi, hogy 1848-ig az úgynevezett történelmi alkotmány jól mûködött – bár a Habsburgok központosító törekvése egyre jobban erõsödött –, s éppen ez okozta az 1848-as „modernizáció” szükségességét. Azt is világossá teszi egyúttal, hogy még Trianon után is elboldogult a Habsburgoktól megszabadult magyar állam a Szent Korona-tannal, azaz õsi alkotmányossági alapelveinkkel. (Ha valaki ennyire jól látja ezt a bonyolult kérdés sort, akkor hogyan lehetséges olyan következtetést levonni, hogy megalakult a negyedik köztársaság?) Többször figyelmezettem már a magyar értelmiség tagjait, hogy 1946. évi I. törvényt Vorosilov közvetlen fenyegetésére szavazta meg akkor, az egyébként is illegitim nemzetgyûlés! Ráadásul már elõre megvétózta Mindszenty József, akinek ez közjogi kötelessége is volt, tehát az a „törvény” is épp olyan törvénytelen mint a többi, amelyek a megszállás alatt készültek. Ma tehát nincs – de jure – köztársaság, csak de facto, ami természetesen egy valóban nemzeti elkötelezettségû országgyûlésnek nem jelenthet gondot, különösen a jelen helyzetben. Ha a jogfolytonosság helyreállítása megtörténik az utolsó valóban magyarérdekû állammal, akkor automatikusan vissza kell állítani a Magyar Királyságot és a kormányzó intézményét. Mielõtt valaki azt hinné rólam, hogy királypárti, vagy zavarodott lennék, leszögezem: álláspontom szerint az államformáról lehet kiírni népszavazást, viszont a történelmi alkotmányosság alapelveirõl nem!

Ma tehát – ténylegesen – egy illegitim köztársaság van, de ez jogilag nem fogadható el, mert jogfolytonosan alkotmányos királyság vagyunk, amelynek valóban szüksége lenne egy új sarkalatos vagy alaptörvénycsomagra, tehát a hagyományokhoz hû magyar törvényesség és törvénykezés visszaállítására!

A szerzõ széles látókörét mutatja az is, hogy idézi Stumf István gondolatait: 1989-ben „egy szûk elit politikai alkuja” következett be. A korabeli magyar „szakértelmiségi” elit, tapasztalva az ország öntudattalan és akaratnyilvánításra képtelen állapotát – húzzuk alá: a legnagyobb jóindulattól vezérelve, s átérezve a pillanat történelmi súlyát – fogta magát, „kidolgozta a rendszerváltozás alkotmányos forgatókönyvét”. Csak évekkel késõbb kezdett fölmerülni komolyabban a kérdés: „helyesebb lett volna egy alkotmányozó nemzetgyûlés során szélesebb részvételi bázist adni ennek a történelmi jelentõségû eseménynek”. E mondat aktualizálásával fejezném be elmélkedésemet: „helyesebb lenne most, egy alkotmányozó nemzetgyûlés során szélesebb részvételi bázist adni ennek a történelmi jelentõségû eseménynek”.

Szeged, 2010-05-30 Dr. Bene Gábor S.