Trianon nem trauma, hanem Golgota!

Trianon nem trauma, hanem Golgota!

"Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bûnének volt ára.

Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött." Wass Albert

Éppen kilencven éve, 1920. június 4-én írták alá a Magyarország XX. századi – elõre elhatározott – megcsonkítását, konkrétan eldöntõ trianoni diktátumot.

A világháborút lezáró döntés következtében elveszítettük hazánk területének több mint kétharmadát, valamint 3,5 millió magyar országlakót. Elrabolták tõlünk a Kárpát-medence legértékesebb termõföldjeit, ipari és mezõgazdasági objektumait, az õseink által felépített és történelmileg a lelkünkhöz kötõdõ városait, falvait, a nemzet által felhalmozott értékek óriási részét. Elrabolták vasútainkat, bányáinkat, a gyárakban anyaghiány miatt állt meg a munka, s az utódállamokból kiüldözöttek évekig laktak a kiszuperált vagonokban.

Az õsi települési földjükrõl menekültek kifosztva és megalázva nyomorogtak.

Ám ez a halálraítélt ország a 30-as évek közepére a közepesen fejlett európai országok élvonalába emelkedett. A bevezetett pénz – a pengõ – pedig az egyik legerõsebb valutának számított Európában, mert mögötte volt a magyarság szorgalmas munkafedezete és az aranytartalék. Õseink bámulatos élni akarását, tehetségét, tudását, kitartását és hitét jelzi ez a teljesítmény. Abban, hogy a nemzet nem semmisült meg – amire pedig nagyon is számítottak a háttérben meghúzódó sötét erõk –, meghatározó szerepe volt gróf Klebelsberg Kunónak is, aki 1922 és 1931 között a Bethlen-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt, s olyan programot valósított meg, amely minden szörnyûség ellenére visszaállította a nemzet rendíthetetlen nemzettudatát, amely lesegítette a nemzetet a keresztrõl, ahová felfeszítették.

Klebesberg a nemzeti jövedelem 10-15 százalékát fordíthatta kultúrára, oktatásra, tudományra, mûvészetre, sportra, tehát a jövõbe fektetett be! Megérezte azt, amit sajnos a mai politikai osztály eddig fel sem tudott fogni:

hogy a szerénység és az alázat mellé a tudás fegyverét kell a magyarságnak alkalmazni, s nekifeszíteni a sötét erõk akaratának úgy, hogy nemzettudat és a Szent Korona állameszme ragyogja be egész Európát, s a magyar jövõt. A klebesbergi nemzetpolitikának lett a következménye az a gazdasági csoda, amelynek utolsó emberi erõforrásai, sajnos már a temetõkbe kerültek, s annak

a korszaknak utolsó tudás-szeletkéi fogynak el ma, a globalista rém világméretû rombolása és mindent felzabáló mohósága következtében. Ma már be kell látnunk azt is, hogy a liberális õrület által átalakított magyar iskolarendszer, nemhogy klebesbergi teljesítményre, de még az alapmûveltség elsajátítására is alkalmatlanná vált.

Ezt is a magyarság szellemi lefegyverzésének eszközévé tették a belsõ árulók.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az így átalakított iskolarendszer csõdöt mondott Magyarországon, de ez nem csak Trianon, hanem a bolsevikok által elõkészített liberál-globalisták számlája kell írnunk.

Maga a békediktátum viszont közvetlen okozója lett annak, hogy kitört

a második világháború. Azt is le kell szögeznünk, hogy éppen a trianoni

békediktátum okán kerültünk egyre inkább a német befolyási övezetbe, s annak igazságtalanságai okán sodródtunk bele a háborúba.

1942 januárjában-februárjában a Délvidékre bevonuló magyar csapatok és csendõr alakulatok által végrehajtott partizánvadász-razziákban – amelyeket a bevonuló hadsereg ellen elkövetett merényletek indokoltak – több mint 4 ezer, fõleg szerb nemzetiségû ember vesztette életét, többnyire partizánok és fegyverrejtegetõk. Persze követtek el túlkapásokat a magyar parancsnokok is, de ezeket, már a Horthy korszakban kivizsgálták, felelõsségre vonták és elítélték a bûnösöket, sõt a magyar állam bocsánatot is kért a történtekért. Ez a magyar lelkület és igazságérzet megnyilvánulása volt, még az aljas orvlövészekkel szemben is.

Ám a háború utolsó hónapjaiban, a Tito vezette partizánhadsereg megtorlása hihetetlenül kegyetlen és elképesztõen véres volt, s mindez ismét a Golgotát idézte meg a számunkra.

Falvak egész lakosságát kiirtották, de különösen a férfiakat szedték össze a partizánok, s kegyetlenül megkínozva végeztek velük. Az 1990-es évek délszláv háborújának kegyetlenségét megismerve kimondhatjuk, hogy a helyzet akkoriban hasonló lehetett, csak az elmúlt hosszú idõ miatt, már szinte lehetetlen kideríteni, hogy hány magyar pusztult el ott, valamint a felvidéki, erdélyi, kárpátaljai magyar Golgotákon. A tömegsírok és a Gulágok számadatai nagyon megbízhatatlanok, s a délvidéki tömegsírokba a legszerényebb számítások szerint is százezres nagyságú áldozatot lõttek bele a partizánnak öltözött gyilkosok. Ne nyissunk számháborút mint a koncentrációs táborok lakói, de meg kell jegyeznem, hogy az úgynevezett történelemtudomány, csupán néhány tízezer áldozattal számol. Teszi mindezt annak ellenére, hogy akár délvidéken, akár felvidéken az 1910-es népszámlálási adatokkal szemben a mai magyar lakosság az akkorinak csupán a felét éri el, miközben a többségi nemzetek megnégyszerezõdtek, meg ötszörözõdtek!

Mindez – ha áttételesen is –, de Trianon következménye. A bosszúhadjáratban senkit sem kíméltek a gyilkosok, a nõket megerõszakolták és úgy lõtték õket a velük megásatott gödörbe. A férfiakat különösen beteges kegyetlenséggel kínozták meg, s hosszasan élvezték a szenvedésüket. És ez nem csak a délvidéken történt így. Ha valaki véletlenül túlélte a szadista õrültek „játékait” azt haláltáborba vagy gyilkos körülményeket mutató bányába vitték, s csak kevesen tértek vissza az övéikhez.

Az 1944-45-ös megtorlásról sem a Titói érában, sem utána nem volt szabad beszélni! A helyzet a felvidéken más eszközökkel de ugyanígy alakult. A magyarság vagy elmenekült, vagy a Golgotára szegezõdött. Az elmúlt években az elhunytak hozzátartozói kereszteket állítottak a tömegsírok feltételezett helyein, ám a kereszteket sorozatosan ledöntik és megalázzák az emlékkereszteket. Sajnos az akkori és a mai fogyatkozásunk, megaláztatásunk a sötét erõk által ránk mért Trianon folyománya!

Amint a nagyhatalmak egyetértésével a szovjet befolyási övezetbe kerültünk, Magyarország visszafejlõdött az elmaradott szovjet szintre, megfosztottak minket az ezeréves Apostoli Királyság kicsiszolódott és beváltan mûködõ jogrendjétõl, elvették a nemzet döntési lehetõségét az államforma megválasztásától, és következetesen letagadták azt, hogy a kontinentális Európa legrégebbi alkotmányos állama voltunk. Kaptunk helyette egy hamisított ál-alkotmányt, amely valójában egy bolsevik hatalmi szabályzatként kötötte gúzsba a nemzet közjogi viszonyait. Mindezen gondjaink, s a mai erkölcsi, társadalmi feszültségeink nagyrészt, a trianoni Golgotához vezethetõk vissza.

1989 után a Kárpát-medencében felbomlott a trianoni diktátumot megerõsítõ, az 1947-es párizsi békeszerzõdés által létrehozott helyzet. A három trianoni utódállamból kettõ széthullott, s az újonnan megszületett Ukrajna vezetése, eleinte nem volt merev a rendezést illetõen. (Leonyid Kucsma ukrán elnök állítólag Kárpátalja hovatartozásának kérdését egy darabig nyitva hagyta.) Be kell valljuk, hogy bizony volt jó pár olyan komoly történelmi lehetõség, amikor a magyar kormányoknak lehetõségük lett volna lépéseket tenni, de ez elmaradt. Egy Horvátországban önkéntesként harcoló barátom többször is megemlítette késõbb, hogy horvát szövetségben, és megfelelõ pillanatban visszaszerezhettük volna a magyarok által lakott délvidéki területeinket. Erre különösen a történelmi Horvátország felszabadítására indított Vihar fedõnevû hadmûvelet adott volna jó lehetõséget 1995-ben, s a NATO sem kifogásolhatta volna, hiszen valódi veszélybe kerültek az ottani magyarok és más etnikumú hungarusok.

A kalasnyikov fegyverszállítmánnyal a magyar kormány jelentõsen megsegítette a horvátokat a szerbek elleni háborúban, s horvát részrõl fel is vetõdött egy szövetség létrehozásának gondolata Magyarországgal. A két nemzet valójában 800 esztendeig élt kiegyensúlyozott szimbiózisban a Szent Korona joghatósága alatt, s így felmérhetetlenül nagy lett volna a jelentõsége annak, ha újra összekapaszkodunk!

Azzal tudtunk volna a legnagyobbat ütni a trianoni dráma szövegkönyvének megíróin, hiszen felmutathattuk volna, hogy a 800 éves közjogi hagyomány nem poros középkori akta, hanem élõ és használható jogrend alapja, amely példaként is szolgálhatna az európai háznak.

A két ország szövetsége szerintem még ma is létrehozható, de a kilencvenes években ennek, fontos alkotmányossági jelentõsége is lett volna, hiszen a horvátok számon kérték volna a történelmi alkotmányosságból eredõ jogaikat, s ez azt is eredményezte volna, hogy nem néhány tucat civilszervezet követeli vissza a magyar történelmi alkotmányt, hanem egy szövetséges ország!

Mindezekért az akkori magyar kormányok (Antall és Horn) felelõssége egyértelmû.

Az Antall-kormány úgy taktikázott, hogy az ország gazdasági megerõsödését, illetve az érintett utódállamok gyengülését várta. Ám mindez nevetséges így visszatekintve, hiszen éppen akkor privatizálták szét a magyar mezõgazdaság legfontosabb felvevõ piacát: a feldolgozóipart, amely a növényolaj ipart, tejipart, a húsipart és a konzervipart érintette, s így arra számítani, hogy ezek nélkül az ország gazdaságilag megerõsödik, a legnagyobb naivitás és a hozzáértés teljes hiányát mutatja. A magyar gazdák piacainak leépítése, az élelmiszertermelés idegen kezekbe történõ átjátszása, s ezzel munkanélküliség teremtése szintén annak köszönhetõ, hogy az egészséges életösztönt elnyomó kommunistának hazudott bolsevik rendszer a teljesen megfertõzte a magyar társadalom gondolkodását.

Végsõ soron tehát, kimondhatjuk, hogy ennek az agymosásnak is Trianon az elindítója, az ott rólunk döntõ sötét erõk munkálkodásának folytatása. Ám ne felejtkezzünk el arról, hogy sajnos a Felvidékkel kapcsolatban is elszalasztottuk azt a lehetõséget, amely Csehszlovákia felbomlása kapcsán mutatkozott 1992–93 fordulóján, pedig akkor még komoly diplomáciai elõnyünk is volt.

A Szent Korona országainak konföderációs szövetségét úgy is létre lehetett volna hozni, hogy még arra sem kellett volna hagyatkoznunk, hogy akkor nem volt szlovák hadsereg, hiszen még meg sem alakulhatott. Tehát nem csak Trianon okozta a magyar Golgota megszenvedését, hanem a saját képességeink is hiányoztak a kínálkozó helyzet felismeréséhez. A történelem viszont Isten kezében van. S ha a jövõben, a Szentkoronás lelkületû magyarság megfelelõ módon megszólítja azokat a józanul gondolkodó értelmiségieket, akik az utódállamok kulturális kreatívjaiként tevékenykednek, akkor eljön majd annak a felismerésnek a pillanata is, hogy a Szovjet-majd az európai elõnévvel illetett uniók – s általában az uniók helyett – sokkal szerencsésebb megoldás az a konföderációs jellegû lazább államszövetség, amelynek a Szent Korona értékrendje ad tartalmat és esélyt, a sötét erõk új világrendje ellenében.

A magyarság keresztre feszítése valóban Trianonban történt. De ma már világossá válhat a magyarság, a hungarusok, a velünk ellenségesen viselkedõ gyepû-népek számára is az, amit a sötét erõk világgyarmatosító tevékenysége jelent az emberiség számára. A XX. század két pusztító világégése, a nyílt és burkolt diktatúrák kommunikációs rendszere és filozófiai alapjai, mind-mind ugyan abban a mûhelyben, a sötét erõk háttérhatalmi fõzõüstjeiben készültek.

A magyarság keresztre feszítése nem erõsíti bennünk sem a felsõbbrendûség, sem a kiválasztottság tudatát, de erõsíti a magyar küldetéstudatot, a Jézusi szeretetvallás és a mellérendelõ hatalomgyakorlás tudatát, amely a világot képes visszafordítani egy katasztrofális önmegsemmisítés útjáról.

Csak akkor leszünk képesek ezt a hatalmas fordulatot végrehajtani, ha alázattal, elkötelezett hittel és valóban jézusi lelkülettel mossuk meg a tudatlanságban szenvedõ emberiség lábát. Nekünk Trianon fáj, de a Golgota után az emberiség felismerheti áldozatunkat, s ezért ezt a fájdalmat is hittel, bizakodással kell fogadnunk, s alaposan végiggondolni a jövõt, ahol dolgozni, cselekedni kell!

Hiszen Jézus is ezt tette a feltámadása után. Hiszen mi jól tudjuk, hogy: segíts magadon, s az Isten is megsegít!

Ne feledjük tehát: az Isteni segítség jön, csak fel kell ismernünk a pillanatot!

Szeged, 2010-05-29 Dr.Bene Gábor S.