Egy önéletrajz, ami megrázó történelmi kép is.

Kedves Barátaim!

Amióta Nagy István Zoltán települési képviselõ úr nagyon helyes kezdeményezésére megindult a gyûjtés a jövõ évi Trianon- Emlékmû és Országzászló felépítésére (helyreállítására), amit természetesen én is, és az Öregdiák Egyesület is lelkesen támogat, azóta sok helyeslõ E-mail (és már adományt is)kapok, de emellett meglepõen sok embertõl érkeznek igen furcsa, kioktató, ledorongoló leveleket. Ezek között van egyetemi tanár is. Ezek mind igen szidalmaznak, irredentának, sõt sovinisztának neveznek, féltik a szlovákok és a románok lelki nyugalmát, és engem meg otrombán kioktatnak a baloldali értékekrõl, amít így - szerintük - megcsúfolok, semmibe veszek, stb stb.

Úgy gondolom, végre "tiszta vizet öntök a pohárba". A levelet elõször egyes szám elsõ személyben egy bizonyos személynek írtam, ám utána átírtam általánosan, többes számba, hogy elküldhessem Nektek.

Úgy gondolom, végre ideje, hogy mindenki tisztán lásson személyemet illetõen. Nem azért, mert olyan fontos volnék, hanem azért, hogy mindenki végre "besorolhasson" a megfelelõ helyre. Hogy mi a megfelelõ? Egyedül az igazság. Íme:

*

Kedves Barátaim és kevésbbé barátaim!

Már látom, nem megy enélkül. Hát akkor szíveskedjetek elolvasni,részletesen:

1.) Anyai nagyapám: Zöldy Dezsõ Tisztességes, becsületeles tiszaföldvári dohányipari tisztviselõ fiaként elõször elvégezte a Budapesti gyógyszerészeti egyetemet, majd 20 éven át 15 különbözõ városban és tulajdonosnál, mint gyógyszerészsegéd dolgozott. Ez akkoriban a beosztott, de diplomás gyógyszerész neve volt. Nem azért vándorolt ennyi helyre, mert nem jól dolgozott, hanem, mert a legnevesebb patikusok "mûhelytitkait" akarta kitanulni, mielõtt önálló lesz. Ezalatt éhezett is, fázott is, de csinálta rendületlenül. Végül 1910-ben saját patikát vásárolt Nagysarlóban (Felvidék), aholis mindenki megszerette jó szívéért, és a magyarok különösen, keménynyakú, kálvinista hithûségéért. A -19-es háborúban egy ágyúgolyó levitte az ottani reformátos templom tornyát. Õ újjáépíttette, a tornyon lévõ gömbben még most is benne a neve egy lezárt üvegben.

Aztán jöttek a tótok, és közölték, hogy fél éven belül tûnjön el a városból, mert magyar. Slussz! Ez volt az ok.(És ez még mindíg úriemberi elbánás volt a '45-öshöz képet, amikor 50 kg-os csomaggal hajtották át a magyarokat a Dunán). Ennyi volt az indoklás. És akkor még emberségesek is voltak a tótok, miután adtak fél évet, hogy másutt keressen patikát, és a személyes bútorzatát, valamint a patika teljes felszerelését elhozhatta. Így került õ, felesége, Kürthy Margit (Szathmáti leány) és akkor már 10 éves Édesanyámmal Kisújszállásra, aholis erõsen a Szathmári fivérek anyagi segítségével (mivel a bankbetétjét azért "voltak kedvesek" zárolni), megvásárolták 1922-.ben a Kisújszállás, Kossuth Lajos utca 12 szám alatti, akkor eladó patikát, így lett ez a Zöldy Patika. (Bár akkor még "Õrangyalnak" hívták). Átélve a nagy gazdasági válságot, mivel fene jó szíve volt, és mindenkinek adott (orvosoknak is) és nem kért pénzt, mert az senkinek sem volt (közben fõ presbiter lett, meg városi tisztségviselõ), végülis 1933-rs "sikerült" neki összehozni annyi adósságot a gyógyszer-nagykereskedõk felé, hogy az adósságtömeg többet ért, mint a patika házzal együtt, tokkal-vonóval.

2.) Hegedüs Endre, édesapám. Szilágysomlyón született és élt (ma: Románia, nekem csak: Erdély) egy szegény, de szorgos kántortanító egyetlen fiaként, akit úgy hívtak, hogy: Georges Hulimka. Ugyanis lengyel volt, õ magyarosította a nevét ebbõl Hegedüs Gézára. Akkoriban a tanító délelõtt tanított, délután meg temetni járt, a pappal, esõben-hóban fagyban, és egyéb egyházi szolgálatokat is ellátott. Egy temetésen megfázott és 45 éves korában meghalt "heveny tüdõlobban", (Édesapám 9 éves volt) - amire ma azt mondjuk, hogy tüdõgyulladás, és négy injekcióval egy hét alatt gyógyul. Özvegyen maradt nagyanyám szorgos asszony volt, és felismerte, hogy Zilah közelsége jó megélhetést ígér: így "kosztos diákokat" tartott (akkoriban ez amolyan albérlõtartás volt, de fõzött is rájuk), miután a házuk nagy volt, kúria-szerû, a Magura hegy lábánál, bõven elfértek. Nyílván: katolikusok voltak. Természetesen Édesapám is a híres Zilahi Gimnázium tanulója volt, ahol Ady is tanult, ott is érettségizett, de már román nyelven, mert közben "bejöttek az oláhok". Édesapám felvételt nyert a Kolozsvári Orvostudományi Egyetem gyógyszerészi szakára, amit elkezdett, de már nem ott fejezett be, hanem Szegeden, ugyanis idõközben az oláhok az egész egyetemet nemes egyszerûséggel professzorostól, felszerelésestõl, diákostól kiüldözték az (akkori) Romániából, így alakult meg a Szegedi Ferencz József Orvostudományi Egyetem, aholis Édesapám befejezte tanulmányait 1932-ben; és elsõ "segédi" munkahelye (mondom: akkor a már diplomás gyógyszerészeket nevezték így, akik beosztottak voltak)- a kisújszállási "Balogh" patika volt. (Ma már nem létezik, a régi Záhony-féle üzlet helyén volt, a háború alatt elpusztult), majd egy év múlva, mint gyakorlott gyógyszerészt, kinevezték a Zöldy patikába beosztottnak, de egyben hatósági "zárgondnoknak "is, miután a nagyapám patikája úszott az adósságban, és ez a Zárgondnokság akkoriban amolyan pénzügyi felelõs volt, hatósági közeg. Édesanyámat megismerve 1933-.ban házasodtak össze, majd én azért születhettem meg csak 1942.-ben, mert nekik más dolguk volt: nappal dolgoztak, aztán éjszaka meg kifejleszettek egy akkoriban ritkaságszámba menõ tablettázó kisüzemet, beszereztek egy "Oberländer" féle (méregdrága) tablettázógépet, és a környék patikusait kezdték középüzemi szinten ellátni az akkor még különlegességnek számító, kisüzemi tablettákkal. [Receptkönyvét ma is õrzöm, több, mint 100 elõírattal]. - a legismertebb, engedélyezett elõíratok szerint. Csakhogy a tablettázás "nyûgös" dolog: elõször el kell készíteni az összetételt por formájában, ezután megfelelõ lyuknagyságú szitán, szeszes-és biológiailag engedélyezett ragasztóanyaggal ("gummi arabicum") átnedvesíteni, majd a szitán áttörni. Ekkor egy nedves granulátum ("gyöngygolyócskák") jön létre, amit már fel tud dolgozni a tablettázógép. Igen ám, de csak szárazon! Minden szekrény teteje kristálytiszta volt, selyempapírral leterítve, patikában - lakásban minden éjszaka granulátum száradt vékony rétegben kiterítve, hogy reggel meg lehessen kezdeni a tablettapréselést a már megszáradt granulátumból. (Aludni "közte" aludtak. [?] ) Így, még "jó pengõbõl", 1942-re pénzügyileg "ki lett tisztázva" a patika.

Én 1942-ben születtem. Zöldy Dezsõ Nagyapám 1943.-ban meghalt és a házat, patikát Édesapámra hagyta. Édesapámat 1944.ben behívták katonának (már azelõtt is gyakran hívogatták, kiképzésre), de hát õ a fronton is patikus volt, ami azzal az elõnnyel járt, hogy kötve volt 3 teherhépkocsihoz, ami a tábori kórházat szállította, és minek õ volt a parancsnoka. (Mindíg 25-30 km-rel a harcoló arcvonal mögött, hiszen a kórházat oda telepítették). Pisztolya volt ugyan, de saját bevallása szerint egyszer sem sütötte el. Nem az volt a dolga.

Utolsó "tábori kórháza" a Parlament pincéjében volt, ott esett orosz fogságba, és a többi tisztekkel bevagonírozták, útban Szibéria felé. 1945 áprilisának végén, még Vecsésnél egy éjszaka egy arany Doxa zsebóra "fejében" a ruszki õr hajlandó volt 5 percig félrenézni, azalatt a papám kibújt a drótkerítésen, és a Vecsési állomáson egy tehervagonba bedobta magát. A ruszki tisztességes volt: betartotta az öt percet, de utánna olyan lövöldözés kezdõdött, hogy Isteni csoda, hogy a papa megúszta. Megúszta.

Gyalog hazaszökve a családját élve, de a patikát romokban találta. Mi és a szomszédok (akiknek a háza szintén leégett) édesanyámmal a pincében vészeltük át az ostromot, miközben a patika oldalát a Kossuth utca felõl ágyútalálat érte, és a fal leomlott, a tetõ rá. De a pince erõs volt, és élve megúsztuk. (Meg az a 20 szovjet katona is, aki 3 T34-es személyzeteként, amik az udvarunkon parkoltak, szintén ott tartózkodtak.) Közben Édesanyám megbizonyosodott, hogy a német propaganda rohadt hazug volt, és minden állítás ellenére a szovjet katonák elérzékenyülve imádták a gyereket. Én éppen 2 éves voltam, a gyerekágyként is szereplõ fürdõkádból állandóan kikapkodtak (én voltam mindenki "Andrjusája") sorba pusziltak, ölelgettek, tömtek amerikai csokoládéval, és egyáltalán, talán miattam, nagyon rendesek voltak az összes többi civillel is. (Csak ne lettek volna olyan tetvesek szegények- és akkor aratott már a hastífusz! - de hát vízellátás nem volt, mosdásról szó sem lehetett).

Már nem voltak ott az oroszok, mikor megérkezett édesapám, és megállapította, hogy miután tíz év megszakított munkával már egyszer "megvette" az örökségét, lehet kezdeni elõlrõl. Újrakezdték. Felépítették. Megtömték gyógyszerrel. (Nem ingyen!) Újra vásároltak tablettázógépet, ezt 6-7 évesen még én is tekertem, (nagy, nikkelezett öntöttvas lendkerék-forgatókereke volt, kényelmes fogóval), óránként 50 fillérért napi 3-4 órát. - (Galló cukrász bácsi ezért már hatalmas adag fagyit adott, vagy Cs. Nagy Miklós boltos bácsi a Kossuth u-Piac u sarkán fínom dióbelet), aztán 1948-ban villanymotort kapott a tabletázógép, és nekem ugrott a fagyi. (No, azért nem egészen). Közben nekem a városban (miután egyes gyerek voltam), jó barátaim is akadtak, érdekes módon, mind becsületes, zsidó emberek. Például Glázer bácsi (Butykáék mellett), akinél a mûhelyben addig lábatlankodtam (biciklijavító és kölcsönzõ volt), míg ingyen kiadott egy hétre egy "feles" biciklit, az alatt tanultam meg biciklizni. (Csak a papám rohanta ki a lelkét utánam, mert tartani kellett az ülést. Egyszet aztán elengedte... és én mentem tovább). Vagy Weiss bácsi a Kálvin utcán, akinél mindíg elbámészkodtam, hogy marad meg a nagyító a szemén (órás volt). Õ is szeretett, ha nem volt kuncsaft, beszélgettünk. Vagy Strasszer bácsi a fûszeres, aki sajátos, rekedtes hangján mindíg tréfálkozva üdvözölt: "na, hogy ityeg a fityeg, ecsém?" (Megjegyzem, nem értettem, de miután kedvesen mosolygott is kozzá, sõt még savanyú cukrot is adott, hát én is kedvesen válaszolgattam neki.)

Közben 1948-49-ben már "egész jól voltunk". Minden vadonat új, és akkor még egy éves gyûjtögetés után azt is megengedhettük magunknak, hogy 10 napra, Pestre "felmenjünk" nyaralni. Rengeteget dodzsemeztem, (villanyautó a Vidámparkban) - a Hotel Szt. Gellértben laktunk, minden este színházba, vagy operába mentünk, amit persze nem értettem, de a zenét, azt hiszem, ekkor szerettem meg egy életre. Az "Astoriában" ebédeltünk, a pincér kispárnát hozott, hogy a "fiatalúr" felérje az asztalt......

1950 A Piactéri Hangosanbeszélõ tavasztól már állandóan üvöltötte azok névsorát, akiknek "népellenes tulajdonú" (?) földjük van, és ezért "rögtön deportálni kell a nyomorultakat a Hortobágyra". Nagyanyám is köztük volt, mert a Szathmári fiúk elhunytával földjeik egy részét örökölte, felesben Eszer nagynénémmel - (sose íratták külön) - összesen 66 kh területet, Csorbán. Igaz jó, fekete zsíros föld volt, 32 aranykoronás. A nagymama (anyai nagymamám) ettõl úgy megíjedt, hogy augusztusban berohant Szolnokra, az ingatlanhivatalba, és "önként felajánlotta" a tulajdonrészét állami tulajdonba. És mit tesz Isten .... elfogadták. De máig is õrzöm a cetlit (8--ad íves, stencilezett, rosszul olvasható), hogy az állami tulajdonba felajánlott népellenes tuladonú földet szeptemberben még a jó gazda gondosságával beszántani, majd kenyérgabonával bevetni köteles!. Ez augusztus közepén volt. Tehát köteles bemûvelni azt a földet, ami már nem az övé.... Eszter nagynéném már makacsabb volt, õ mindezt nem tette. Eredmény: a házát (kint volt a Tibi bolt mellett,) a földrészét elvették (ugyancsak ingyen), a házából kiüldözték, - semmit nem vihetett magával! - (még szerencse, hogy akkor még élt apai nagymamám, Annus néni) az õ Kötõ utca 3. sz alatti házába menekült. A lábát többet a sajátjába nem tehette be, a bútoraira a Búzakalász TSZ székházában ismertem rá. (Minden darabra, hiszen még a csokifolt a plüss fotelen is ott volt, mit én ejtettem). Se a nagymamám a felajánlott, sem a nagynéném az elvett földért se árat, se járadékot nem kapott. Õ '53-ban halt meg, Annus nagymamám '55-ben, elég nagy szegénységben, noha segítettük, ahogy tudtuk.

A végrehajtó még 1951-ben és 1952-ben is jött a földadót beszedni, az után a föld után, ami már nem is volt a mienk, de akkor már nem volt mibõl fizetni. "Akkor foglalok" mondta, és a vele lévõ "kék ÁVÓS" mocskos kezével elkezdett turkálni a nagymamám ruhásszekrényében, a kikeményített, élire rakott, vasalt holmik között. "Azt talán nem kellene...." eddig mondta a nagyanyám, amikor az ÁVÓS úgy vágta szájon visszakézbõl, hogy eleredt az orra vére, eltört a protézise és hanyatt esett. Szóval lehet, hogy Gestapo, meg SS, meg nyilasok, meg minden....nem tudom...... mondják........, azok mondják, akiknek minden szava, még a gondolata is hazugság. Nem tudom, nem láttam. De ezt láttam, a kurva anyját, és ennek a ganéjnak veres csillag volt a sapkarózsáján és sarló-kalapács! Mint 8 - 10 éves gyerek, azt se tudtam, hova bújjak.... De láttam. És ez a lényeg. A többi langyos duma, mint a szar.

1950 augusztus 01. Anyám jön be sírva: mindennek vége, a patikát államosították!

Mint 8 éves gyerek, a fene se figyelt rám, én még mászkálhattam egy ideig, de a felnõtteket (apámat, anyámat) azonnal kitiltották, és mindent lepecsételtek. Az apám biciklije, esõkabátja a laborban volt, a nagyamyám földbérleti díja a National kasszában: azt is államosították, mert a patika területén volt.

A patika bútorzata azelõtt komoly mahagóni-barna volt, a dús faragványok arannyal díszítve. A bútor tetején köroszlopos galéria futott körbe, ahonnan Cicero, Platon, Galenus, Arisztotelesz szobrai néztel le a betérõre, aki a piros-bordó töltött székeken várhatta meg a gyógyszerét.

A "közegek" (két bõrkabátos, meg egy ÁVÓ-s azonnal szekercével estek neki a körgalériának, azt aprófának feldarabolták, közben nagyokat röhögtek (ömlött róluk a pálinkaszag), hogy ilyen úri cifraságokra nincs szüksége a dáógozó nípnek. A szobrokat kéjjel vagdosták földhöz, szintén óriási röhögéssel. Mikor Édesapám ez ellen kifogást emelt, nekiestek: "takarodj innen, piszkos tulaj. - vagy beverjük a pofád". Hallottam, láttam. Így volt. A táraasztalok (nem pult!- ezt máig sem tanulták meg azok utódai, fehér márványlapokból voltak. Azokat még aznap ellopták, késõbb szürke dekorit lapokkal "pótolták". Végén az egész bútort (ami megmaradt belõle) lemázolták egyszín fehérre, mert" ami egíszsígügyi, az, ugyi, legyen fehír". A tulajdonosokat nem hagyták meg a magukéban, már egy hét múlva Édesapámat áthelyezték a Mervai (azelõtt: Wéber) féle, "nagy" patikába vezetõnek, az ottani Mervai Gézát meg a miénkbe. És akkor még szerencséjük is volt, mert nagyon sok tulajdonost még a településen sem tûrtek meg. Például szegény Bõjtös Samu bácsi, aki Karcagon volt "piszkos tulaj." áthelyezték a Nagy Patikába beosztottnak. (Biciklivel járt Karcagról. Hamar meghalt).

Közben megszervezõdtek a Megyei Gyógyszertári Központok, ezek "tulajdona ""lett"" a megye összes patikája, élükön egy igazgató. Az elsõ egy cipész volt, (suszter), a második egy kárpítos. Persze, kellett egy fõgyógyszerész is, hogy valaki értsen is hozzá, meg egy Vállalati Párttitkár, meg egy Szakszervezeti Vezetõ. Õk voltak a mindenható tyrannusok, akik a Vállalati Volgával meglepetésszerûen kiszállván "ellenõrízni" sosem mulasztották el vastagon éreztetni, pökhendi lekezelõ módban, hogy itt most már õk az urak. (Közben engem meg az általános iskolában a tanulótársaim rendszeresen kedtek verni, mert, hogy "úri gyerek vagyok". Mentem az igazgatóhoz, de az azt mondta, hogy ne rágalmazzam itt a dolgozó nép fiait, mert majd õ megmuttaja, hogy mi az az igazi verés! Akkor most ki volt az úr? Mindenesetre, megtapasztaltam az "osztályharcot" - megkékült pofával jártam haza, hiszen "ellenem vívták").

Apámnak fix fizetést állapítattak meg: havi 950.- Ft-ot. Miután a házunkban több szoba volt, (miután azt is államosították) havi 2000.- ft lakbért fizettünk a saját házunkban. Ezt hosszas kérvényezés után lecsökkentették, majd a '60 as évek elején el is hagyták. De: addig én, (14 éves kölök) nagyon megtanultam, hogy hol van a Bizományi Árúház Átvevõ osztálya Budapesten, oda vándorolt el a családi ezüst, az összes szõnyeg, a bundák, a gyûrûk és a fülbevalók, és egyáltalán minden, amit pénzzé lehetett tenni. Apám fizetése lassan emelkedett, de végig fix volt, és a legalacsonyabb az összes fixes értelmiséginél. (És ez igaz volt a Kádár rendszer utolsó évéig, mindíg a gyógyszerészek fizetése volt a legalacsonyabb, nem a pedagógusoké.)

1960-ban leérettségiztem - jelessel - a felvételim kitûnõre sikerült, ennek ellenére hely hiányában nem vettek fel. (Apámnak volt egy igen emberséges ismerõse a Pártbizotságon: az egy éjszakára, nagy titokban kicsempészte annak a "káderlapnak" a másolatát, amit az Pártbizottság az Egyetemre utánam küldött: lényege: mint jobboldali, klerikális reakciós családból származót nem javasolják a felvételemet). Szóval ez volt a "helyhiány"oka. ---- Hiszem, hogy Valaki mégis van Odafent: mert, ha abban az évben mégis nem tudok bekerülni, akkor most nincs meg a diplomám!!!

Pedig már meg volt a Munkakönyvem a Túrkevei AFIT Szervíznél, mint segédmunkás, miután minden fellebbezési fórumon elutasítottak. Már munkába is álltam, mikor egyszer Anyán sírva mutat egy levelet: mégis felvettek az Egyetemre, nem a fellebbezések miatt, hanem azért, mert a Szegedi Egyetem abban az évben megkapta azt a 10 fõ évfolyam létszámbõvítést, amit már évek óta kérvényezett, és ebbe a 10 fõs keretbe beleestem. Tehát sürgõsen utazzak Szegedre, megkezdeni a tanulmányaimat. - Akkor már 3 hete folyt a tanév, mikor bekapcsolkódtam. Albérlet, még az elsõ két évben 2000.-Ft tandíj/félév (bííííízony!), szoc.pol, vagy kolesz meg egy szál se. De én boldog voltam.

Valóban tanultam. Tudtam, hogy nekem kell. Egy UV-m sem volt. Viszont, az is igaz, hogy végig színjeles csak egyetlen tárgyból voltam: marxizmusból (dial.mat., tört. mat., pol. gazd., tud. szoc.,). III. év végén meg is hívtak tanársegédnek az Egyetem Pol. Gazd. tanszékére (tankönyvbõl ám oly szép az az egész!), erre szegény Apám csak annyit mondott: te tudod fiam, de akkor ide többet ne gyere haza! Inkább hazamentem. Közben Annus nagymamám 1955-ben meghalt, a házát eladtuk, én meg apródonként " elhordtam" az Egyetemre, pedig szigorú számadást vezettem, de hát albérlet, menza, könyvek, útiköltség, stb.

1965-ben végeztem. Szegény Apámnak mindíg az volt az álma: majd, ha együtt dolgozunk, fiam,..... hát valóban, õ volt a szakmába bevezetõ mesterem.

Aztán még abban az évben, 1965 okt. 26.-án meghalt, 58 éves volt. Infarktus.

Nekem már be volt adva a doktori kérelmem az Egyetemre, amit elfogadtak, de azonnal lemondtam, mert hirtelen más gondom támadt: hogyan lehet eltartani egy bazi nagy háztartást jövedelemnélküli (bár hóttig nagyon szorgos-dolgos) Nagyanyámmal, és Édesanyámmal, akinek az özvegyi nyugdíját ugyan megállapították (650.-/hó-n kezdte), de egy évig még nem folyósították, mert nem töltötte be az 55 évet. Én voltam összesen 23 éves, havi 1350.-Ft fixszel, amihez egy év múlva 200.-Ft ügyeletei díj is társult .....volna. De behívtak félévre katonának, így semmihez sem társult semmi. Én a zsoldból hazaadni nem tudtam. Anyám nyugdíját már folyósították, de nem tudtak belõle kijönni. (Ja, mert a nagy bazi házat csak elvenni tudták, de tatarozni már nem, és miután 1907-ben épült, és 1945.-ben gyakorlatilag ujjáépült, {bár háborús anyagokból}, azért csak öreg ház, és óriási méretû szobákkal, a régi divat szerint, aminek még a fûtésszámláját sem tudták fizetni.).

Mikor 1967 május másodikán leszereltem, hazamenvén azt találtam, hogy csak kettõnek nem tartozunk: a fûnek, meg a fának. A hitelezõk a baráti körbõl kerültek ki, de hát azért csak meg kellett azt adni.

Tudjátok Ti, mi az a kohósalak? - hát nem pernye, hanem meddõkõzet, ami a kohó számára salak csak, valójában 6% vasérctartalomnál kevesebbet tartalmazó törött-robbantott kõ, a legkülönfélébb szemcsenagysággal, a mogyorótól a gyermekfej nagyságig. Nehéz, mint a dög, és nem járja a lapát. Útalapnak használják - arra nagyon kiváló, megfelelõ hengerelés után. Hánytatok már ki vagonból? És, hogy mennyi abból 290 mázsa, amit este 6-tól reggel hatig ki kell "dobni" a vagonból, és akkor adnak érte 140.-Ft-ot?! (De ha nem vagy meg reggel 6-ra, akkor ebbõl óránkén levonnak 20 Ft kötbért/óra). Mert nekem ez lett az életformám. Csak az volt a baj, hogy nappal meg a patikában, mint legfiatalabbat, elõre küldtek kiszolgálni, és nehezen tudtam eltitkolni, hogy mindkét tenyerem egy merõ seb: egy csepp bõr sem volt már rajta: hja, a szívlapát nem kézápoló szer!

Ekkor ismerkedtem meg életem hû párjával, kis feleségemmel, akit Mezõtúrról "importált" a Vállalat, mert tõlünk egyszerre 3-an mentek el szülni, kellett a munkaerõ. 1968 május 29.-én összeházasodtunk.

Az elsõ dolgom volt, hogy sûrû bocsánatkérések közepette feleségem leánykori gyûjtött pénzébõl kifizettem családunk adósságának a hátralávõ részét. Ez volt a "stafírungom".

Így indultunk neki ez életnek, az abszolút 0-ról, kéz, a kézben, igen boldogan.

1972 február 26.-án felrobbantam. Ez munkahelyi baleset volt, egy szállítási sérült - vagy gyártási hibás? - 10 literes alkoholos üveg "omlott szét" a kezemben, szombat esti ügyelet során, miközben másnapra akartam gyógyszert elõkészíteni. A mérleg és az olajkályha egymás mellett voltak, az öntés lendületénél az üveg nyaka levált, bukfencelt egyet (engem "belocsolt" tömény alkohollal), majd egyenesen az olajkályhán "landolt." Minden égett.. én is. (A száraz textil nem gyúladt volna olyan hamar be, de így a szesz égett a nadrágomban és a köpenyemben, mint petróleumlámpában a lámpabélben sem a bél ég, hanem a petróleum). Kb 30-50 másodperc alatt elértem az ügyeletes szobát, ahol a paplant magamra csavarva eloltottam a ruhám. (Még 20 sec.-ig sercegve égett a paplan alatt, míg az összes oxigén el nem fogyott.) Az olajkályha (benne 20 liter olaj) meg benne állt a tûz közepében. Két poroltót azonnal kilõttem rá, csak nagy szemét lett, de semmi eredmény. Végül behoztam a külsõ raktárból a nagy "Halonnal oltót" (amit nem is szabadna belsõ térben alkalmazni), és az egy másodperc alatt "elfújta". Csak éppen lélegzetet nem lehetett venni a tüdõt maró gáztól, de az olajkályha végülis nem robbant fel. Gyors kereszthuzat, aztán telefonálgatás mindenhova (a tûzoltó még meg is dícsért, mivel csak a közeli bútorok festése pukkadt föl, más kár nem származott, pedig a szobahõmérséklet 50C fok fölött volt, miután minden hõmérõnek maxra felment a szála, majd szétpukkadt a higanytartálya, a neonok szárában meg összeolvadtak a vezetékek, emiatt aztán zárlat is lett. Utolsó telefon az ügyeletes orvosnak. Az mentõvel Karcagra: beosztás: 35%-os, III. fokú égés, súlyos, nem életveszélyes, majd meglátjuk, az ilyenek harmadik nap szoktak meghalni.

Nem haltam meg, csak május 08.-ig voltam a kórház bentlakója. A bal lábamról comtõtõl bokáig (itt a legsúlyosabban) egy csepp ép bõr és kötõszövet nem maradt, (mostanában a bokatájon "szokott" kifekélyesedni, de 25 évig jó volt, mint új korában), sõt a bõralatti vénák is elégtek, a jobb lábam "csak" II.fokú volt térd alatt, aztán még foltokban itt-ott.

A Vállalat igazgatója (a kárpítos), nem akarta elismerni, hogy ez üzemi baleset volt, mondván, hogy a dolgozó is okozhatta, gondatlanság okán. Feleségem vitte a pert - sikerre. Otthon még 1972 máj 08.- tól 1973. október 01.-ig voltam táppénzen.

Közben nyugdíjazás foytán a volt saját patikánk vezetõi állása is megürült, ezt 1973 aug 01.-én megpályáztam, és megkaptam. Ekkor lettem a patikánk vezetõje. (Mint állami patikáé).

1989-90-ben nyakig merültem a politikába, fõleg a szakmapolitikiába, például, 1990 nyarán hatalmas erõfeszítéssel törvényjavaslat erejéig szövegkészre kidolgoztuk a privatizáció menetét, teljes vertikumra, a gyártás, a nagyker.-re egy félét, a kiskerre, vagyis a patikákra 5 féle variációt, mert a miniszter így kérte (Surján).[Felvetõdött bennem, hogy a törvények elõkészítése és megszövegezése talán épp az õ dolga lett volna, de õ kivetette a nyakából azzal, hogy õ orvos, nem ért hozzá. Na jó, de akkor mire való az a nagy 8 emeletes bazi nagy ház az Arany János utcában?- Na mindegy]. A patikusok demokratikusan, titkos szavazással az egyéni privatizációt szavazták meg, kizárólagos szakmai pályázati szempontok szerint, de pénz nélkül... A szövegkész Törvlényjavaslatot 1990 december 22.-én letettük a Miniszter asztalára, Paál prof. (OGYI igazgatója) és több más szaktekintély aláírásával. Ezután 4 évig a miniszter az egész javaslatot elfektette (ezalatt loptak ki a gyógyszertár Vállalatok vezetõi mindent, amit csak lehetett, és fenntartásra egy garast se költöttek), majd 1994 áprilisában az Antall Kormány megszavazta a törvényt, amire rá se ismertünk. Mert, hogy azt átírták titokzatos kezek szakmai központúból pénzközpontúvá.

Ez sem volt egységes. Szolnok megyében - és a legtött megyében - a gyógyszertár cak-kum pakk "átszállt" a helyi önkörmányzatok tulajdonába. Velük kellett alkudozni, és még örülhettet a patikus, ha egyáltalán eladták neki, miután legtöbb helyen csak bérbe adták - ma már megfizethetetlen bérleti díjért.

Én tehát még a "szerencsések" közé tartozom, mert kérelmemre nekem eladták, felbecsült értéke 9.5 millió Forint, amibe beszámították kamatostul - nnnna, most mit szóltok hozzá?- azt az 500'000.-Ft értékû Kárpótlási Jegyet, amit az Antall kormány lökött az egészért.

Így lettem én 23 éves korom helyett 53 éves koromban újra pályakezdõ. A közte lévõ 30 évet, vagyis életem delét a Kádár rendszer ellopta, miután olyan (éh)bérért dolgoztatott, aminek Nyugaton a 8-10-szeresét keresték meg a hasonló képzettségûek és beosztásúak. És akkor nem lehetett elmenni!!!!

És az egészben a "legszebb", hogy nagy kegyesen megengedték, hogy megvásároljam piaci áron azt, ami bármiféle néven nevezhetõ jogállamban APAI ÖRÖKSÉGEM volt, tehát egy hagyatéki tárgyalás után enyém kellett volna, hogy legyen. Ehelyett "borzasztóan hálásnak kellett lennem", hogy vonatkoztatták a lakás részre, ami minden tanácsi bérlakásra vonatkozott, hogy t.i.: a benne lakó bérlõ elõvételi jogot élvez, és a becsült ár 40%-át kell kifizesse, de ha rögtön és kp. fizet, akkor még ennek is a felét; óriási segítség volt, ebbe ment bele a Kárpótlási Jegy is 750.000.- értékben, mert két évet kamatozott. De a Patikai részt 3.5 millióra becsülték, és abból nem engedtek: kértem két évi részletfizetési engedményt, megadták. Így 1997 nyarára Bt. formájában "kitisztáztuk" az egészet. (A Bt. családi: Feleségem van még benne és két fiam, idegen nincs). Sem a Kanári szigeteken, sem másutt nem voltam, sõt: 1995 óta fizetéses szabadságon sem voltunk egyetlen napot sem, a munkaidõnk mindmáig napi 11 óra. Viszont az épületen teljes tetõcserét (3 millió) hajtottunk végre, teljes, a régi kort felidézõ, korhû homlokzat-körtatarozást (5 millió) végeztünk, a patika elé (közterületre) 800'000.-FT ért 5 kocsiállásos parkolót építettünk, és újabb 5 millióért medenceszigeteléssel ellátott technológiával helyreállítottuk a pincét, ami 70 m2, és az állami idõben végig használaton kívül volt, mert feljött benne a talajvíz. Erre az akkori tulajdonos "megoldotta": Ledeszkázta a lejárót, hogy legalább annak, mint raktárfelületnek szerepe legyen. (Hogy a ház Kossuth utcai teljes alapja végig iszapban áll, az nem érdekelt senkit).

A pince most újra visszanyerte régi szerepét: megfelelõ bútorzattal ellátva az összes hûvös helyen tartandó gyógyszert ott tartjuk, sõt kánikulában mindent, csak a napi készletet hozzuk fel. (A nem hûvös helyen tartandó gyógyszerek eltartása is maximum 25 C fok, de nyáron, kánikulában bizony a patika néha 28C fokra is felmegy. De ezért nincs nálunk légkondi, mert a pincehõmérséklet +3 és +20 fok között ingadozik a legforróbb nyárban, vagy a legcsikorgóbb télben, vagyis éppen ideális.

Most leszek 68 éves, házasságunk is megélte már a 41 évet. Egy hete születetett meg a harmadik unokám: Kristóf, egészséges, akár a bátyja, a 4 éves Benedek. A másik fiamnál (Endrénél, a Pestinél) 2 éves az egyszem leány unokám: Renéta, Anna.

Kedves Barátaim és- kevésbbé barátaim: ahogy ma divatosan mondják: ez minden. És nekem soha többet ne jöjjön elõ senki a baloldallal, meg a baloldali értékekkel (amik nincsenek, mert azok voltaképp keresztély értékek) mert a ismerem baloldalt tökéletesen, gyakorlati és elméleti téren, szõröstõl-bõröstõl, kívülrõl-belõlrõl, elméleti(egyetemi) színvonalon és megtapasztalt gyakorlati szinten. Nem mondták. Átéltem: meglopta az életem java részét, útonálló rabló módjára elrabolta mindazt, amit szorgos-gondos elõdeim nekem gyûjtöttek, (mint minden felmenõ a leszármazottainak), apám életét megrövidítette, semmit vissza nem adott, sõt, másodszor is azok gazdagodtak a javaimon, akik elõször azt elrabolták, és az életemet fejre állította: mikor más a nyugdíjon-pihenésen gondolkozik, vagy már élvezi is azt, nekem akkor kellett 53 évesen "fiatalos lendülettel" elkezdeni az életet. (Az elõzõ 30 év: mintha nem is lett volna: de volt, és éppúgy elnyûtt, mint bárki földi halandót. De: megállni nem lehet, pihenésrõl szó sincs, a hajtás csak 15 éve folyik igazán. Szívesen csinálom: szeretem a szakmámat, szeretem az embereket, végre nem dirigál senki, a magam ura vagyok, ez mind így jó, csak épp 30 évvel ezelõtt kellett volna bekövetkeznie. Azt ki adja vissza???)

BALOLDAL???

Nem kell!

Üdvözletem küldöm: Hegedüs Endre Dezsõ gyógyszerész