A VÁLASZTÓ NEM SZERETI AZ ÉRTELMETLEN DOLGOKAT!

A választó nem szereti az értelmetlen dolgokat!

Gondolatok Orbán Viktor és Tölgyessy Péter állításai kapcsán.

Tölgyessy Péter – alkotmányjogi szakértõ – a Magyar Rádióban mondta a Fideszrõl: ma már akkora elõnnyel vezet, hogy nem kérdés a gyõzelme, igazi ellenfele nincs, mert a magyar politikában ma egyszerûen nincs második párt.

Elgondolkodtam Tölgyessy szavain, miközben felidéztem magamban a magyar választási modell sajátosságait. Mindennek fényében kezdem megérteni a Gyirán-féle népszavazási javaslat sikertelenségét, hogy miért nem tudta összeszedni a szükséges 200 ezer aláírást az a kezdeményezés, amely megszünthette volna a pártlistákat.

Ha a Fidesz segített volna összeszedni az aláírásokat, akkor örökre letörölhette volna a politikai palettáról az MSZP ál-baloldali ámokfutását, de megerõsítette volna a nemzeti alternatívát a Jobbikkal, hiszen akkor még többen szavaznának a hiteles új erõre, ha egyértelmû lenne az, hogy a választás a Fidesz és a Jobbik között dõl el.

Ha viszont a Jobbik segítette volna a népszavazási kezdeményezést, akkor az egyéni kerületi szisztéma minden ellenzéki elõnyét besöpörhette volna. Mint egyedüli ellenzék hathatósan de felelõsség nélkül kritizálhatta volna a Fidesz döntéseit, amelyek az MSZP-SZDSZ kormányok garázdálkodása okán nem lettek volna túlzottan népszerûek. A Jobbik kampányolhatott volna azzal is, hogy a 176 alsóházi képviselõbõl legalább néhány legyen ellenzéki személy is – hiszen a Fidesz kizárta a Jobbikkal való koalíciót – s így sokkal nagyobb esélye lett volna a bizonytalanok körében, sõt egyes választókerületekben is, mert akkor minden olyan választó rájuk szavazott volna, aki nem a Fideszt akarja. Ráadásul nem is lett volna hatásos az eddig bevált szlogen, hogy: aki nem a Fideszre szavaz az a kommunistákat támogatja! A jobbik könnyen áthúzhatta volna a szlogen érveit és bizony akkor, csak a jelöltek alkalmassága és képességei dönthettek volna.

Elálmodoztam arról is, hogy mekkora könnyebbség lenne ez, az alsóházi törvénygyártó üzem mûködésében és költségeiben is, hiszen azonnal 210 fõ listás képviselõtõl szabadult volna meg az ország. Ezt azonban a Fidesz nem vállalhatta, mert akkor maga erõsíti meg a legnagyobb ellenfelét, s a kompromittált politikusokkal telezsúfolt MSZP-vel szemben, egy hiteles, nemzeti, elkötelezett pártot emelt volna a legfõbb ellenzéki erõvé.(?)

Ám a választók nem szeretik az értelmetlen, illetve nehezen érthetõ dolgokat.

A párhuzam!

Valamikor a kilencvenes évek elején olvastam Tölgyessytõl egy nagyon érdekes visszaemlékezést, amiben azt állította, hogy: a 89-es egypárti parlament képviselõi nem vették észre azt a lehetõséget, hogy az MSZP akár megsemmisítõ vereséget is szenvedhet, ha csak egyéni képviselõjelölteket indíthatnak a választásokon. Az alkotmányjogi szakértõ szerint a helyzet annyira abszurddá vált, hogy egy ellenzéki vezetõ kérte Németh Miklóst arra, hogy a választójogi vitában lépjen már fel a kormánya eredeti tervezete mellett.

Nagyon szeretném megkérdezni Tölgyessy úrtól, hogy név szerint ki is volt ez az ellenzéki vezetõ?

Mint ahogy nagyon szeretném megkérdezni Orbán Viktortól is, hogy mi volt az indoka annak, hogy a Fidesz nem akart megsemmisítõ vereséget mérni az MSZP-re a következõ választásokon?

Tölgyessy szerint ugyanis a tavaszi választásokon a kétharmad az egyéni kerületekben dõl majd el, és bár a legnagyobb ellenzéki párt mind a 176 helyen valószínûleg nem nyer, de 95 százalékot elhozhat! Ez, pedig azt is jelenti, hogy ha a népszavazás megszünteti a pártlistát, akkor az MSZP akár fel is számolhatta volna önmagát, az OVB által átengedett népszavazási kérdés nyomán. Talán ha akkoriban leírhattam volna valamely országos sajtóban, vagy beszélgethettünk volna róla egy nagynézettségû televízióban, akkor ma nem tartanák a választók érthetetlennek a listák megszüntetését. Lássuk be, nem szeretik az érthetetlent!

Nézzük át, hogy milyen választójogi rendszerek mûködnek a világban?

1./ egy vagy kétfordulós egyéni kerületben történõ választás.

Hagyományos eljárás, ahol a kerület választói – a program alapján – egyszerû többséggel döntenek a képviselõ személyérõl. Ma leginkább az angolszász területeken dívik és egyszerûen átlátható politikai és képviseleti határokat húz, valamint jól biztosítja az ország kormányozhatóságát, sõt a pártokat valódi képviseletre, fejlõdésre és megújulásra készteti. Ennek van történelmi hagyománya magyar viszonylatban is.

2./ listás választási rend.

Itt nem egyéni képviselõk, hanem a pártprogramok alapján szimpatikussá váló pártlisták között lehet választani. Ez biztosítja az arányos képviseletet és akár 10-20 párt is bekerülhet a parlamentbe, amely a kispártok zsarolási potenciálját megnövelheti, de a pártvezetõknek a választóktól való elidegenedését fokozza.

3./A jelenlegi magyar változat mindkettõnek a negatívumait tartalmazza, s bár mûködhetne a pozitívumok erõsítése alapján is, de ezt nem tapasztaljuk. Kétségkívül a jó szándék vezette elkészítõit, de mára világossá váltak a hibái, s feltétlenül változtatni kell a hazai választójog megoldásain. Szerintem a jól bevált módszert kellene visszaállítani, különösen az alsóház vonatkozásában.

Az alsóházi képviselõhelyek csökkentése azért is lenne fontos, mert a jelenlegi létszám szinte akadálya a hatékony munkának, s a Horthy korszak is csak 243 fõs képviselõházat mûködtetett.

A világban mindenütt jól-rosszul de mûködik a választójogi rendszer, s mintha nálunk nem lenne jó az, ami hagyományosan bevált. Mintha nálunk mindig mást kellene produkálni a közjogi hagyományaink helyett! Hát nem értelmetlen, hogy Európa egyik legdemokratikusabb választójogi rendszerét nem állítottuk vissza?

A Horthy korszak választójogi eredményeinek, vázlatos áttekintése.

(Hubai László anyaga nyomán.)

A korabeli Európában szélsõséges politikai és választási rendszerek uralkodtak, nem csak az olasz korporációs rendben, a náci Harmadik Birodalomban és a Franco-rendszerben, hanem Lengyelországban, a balti államokban, Görögországban és Jugoszláviában is csõdbe jutott a parlamentarizmus. Talán csak a Csehszlovákia jelentett kivételt egy darabig.

Magyarországon viszont 1938-ban új választójogi törvény született, amely (Európában elõször) teljes körûvé és általánossá tette a választópolgárok titkos szavazását. (Pl. Svájcban a választójogot a nõk csupán a hatvanas években kapták meg!) Voltak azért furcsaságai, pl. vidéki szavazatok 50 százalékkal többet értek, mint a városi lakosoké, a listás mandátumok kiosztásának a szabályait a kormánypárt számára kedvezõen módosították, vagy a választókerületekben már a 40 százalékos relatív többség is elegendõ volt a képviselõi hely megszerzéséhez. Ez a választójogi szabályozás figyelembe vette az ország egyes részeinek magasabb fejlettségi - urbanizációs és polgárosodottsági - szintjét. Az 1922-tõl a lajstromos szavazás bevezetésével képviselet arányossá is vált. Az itt élõ népesség politikai tagoltsága a jelölés során is megnyilvánulhatott, e négy lajstromos kerületben mindig 4-8 párt szerzett indulási jogot. Szinte mindig és mind a négy választókerületben listát állított az Egységes Párt, a szociáldemokraták, a liberálisok és a kereszténypártiak, e két utóbbi többféle – egymással is rivalizáló irányzataik miatt gyakran külön-külön lajstromokat.

A magyar parlament az uralkodó politikai elit számára egy alapvetõ nemzeti intézmény volt, amelyben minden fontos nemzetalkotó elem valóságos súlyának megfelelõen vett részt. Ugyanakkor éppen a – Trianon által súlyosan sértett – nemzeti célok minél teljesebb megvalósítása érdekében nem vállalhatott felesleges kockázatot azzal, hogy a választásra még éretlen, könnyen befolyásolható társadalmi rétegek nyomásának is enged. (ma ez sajnos egy más hatás miatt, de még súlyosabban megmutatkozik.)

A korrektívumok segítségével összeállított törvényhozás azonban már valódi parlamentként mûködött. Ezt az ellenzék is fontosnak tartotta, hiszen mondanivalója az így keltett publicitás révén jutott el a széles választóközönséghez. A választások kiemelkedõ jelentõségû eseménynek számítottak. Az 1922-es választások után a parlamentek nem töltötték ki a teljes ciklust (mi a szösz, akkor még lehetett?), a törvény által elõírtnál általában fél-másfél évvel korábban oszlatták fel.

Ma milyen elvárásokkal kell szembenéznie a gyõztesnek?

A választók azt várják majd Orbán Viktortól, hogy a valódi rendszerváltást hajtsa végre, alakítsa át a politikai palettát, szorítsa ki a hatalomból a bûnözõket és tekintse a Jobbikot az ellenzékének, de ne alkalmazza vele szemben azt a stratégiát, amit az MSZP-tõl kapott 2002-ben. A közvélemény elfogadja - bár nem érti -, hogy miért nem fog össze a két „nemzeti” párt, de bízik abban, hogy a kétharmados gyõzelem után egyedül a Fidesz is elegendõ lökést ad majd az országnak, hogy kilábaljunk a gazdasági világválság és az adósságcsapda szorításából, s visszaszerezzük a hagyományos magyar jogrend alkotmányát, az idegen jogrendet pedig menesszük!

A választók nehezen értik meg, hogy a politika bizonyos hajlékonyságot követel, és számon fogják kérni a gyõztes egykori kijelentéseit, s ebben a Jobbik segíti is õket.

Például megkérdezik majd a választók, hogy miért nem ragaszkodott következetesen az alábbi kijelentéseihez, ígéreteihez?

OV: Meg fogunk védeni minden polgárt, akit balliberális támadás ér!

OV: 72 órás ultimátumot adunk a Gyurcsánynak!

OV: Megnyerjük az önkormányzati választásokat, megbukik a kormány!

OV: Addig tüntetünk a parlament elõtt, amíg Gyurcsány le nem mond! OV: Elbontottuk a kordont, és ha visszaállítják, mi újból elbontjuk!

OV: Az izraeli Likud lett az új konzervatív testvérpártunk!

OV: Ha a népszavazáson elvetik a polgárok a tandíjat, a vizit és a korházi napidíjat, akkor jogában áll a nemzetnek elkergetni a kormányt.

Mindez a választóknak kicsit furcsa, mert ha nem tartott ki egy megadott cél mellett, akkor meg miért mondta ki hangosan? A választónak értelmetlen ez, éppen úgy mint a népirtó Likuddal való testvérpártiság. Nem szeretem én sem az értelmetlen dolgokat!

Persze azt a kérdést is felteszi majd a nagyérdemû, hogy a Lisszaboni Szerzõdést hogyan lehetett olvasatlanul aláírni? Hogyan írhatta alá a tõke szabad áramlása fejezetben a magyar föld tõkejavakkénti minõsítését?

Miért szavazták meg a román csatlakozást, a háromszintû székely autonómia megadása nélkül, stb., stb. S mindezek, nem csak a választóknak érthetetlenek!

A Fidesz politikai ellenfele tehát a Jobbik lesz.

Végre felismerhetõvé válik az a megközelítés, hogy nálunk végképp nincs bal és jobb oldal, hanem tisztességes politizálás van és tisztességtelen. Az elõzõ a közjó érdekében, az utóbbi az egyén saját hasznára.

(Abban persze ne bízzunk, hogy elõbb-utóbb nem jön létre egy másik „baloldali” párt az MSZP roncsain és az el nem számolt vagyonán, de belátható idõn belül nem lesz kormánytényezõ!)
Az igazi kérdés az, hogy a Jobbik mellett lesz-e olyan civil kontroll, amely a hatalomtól folyamatosan számon kéri a döntéseket és az ígéreteket? Ha ugyanis a Jobbik egyedül marad a politika porondján, vagy a civil szervezetek nem ugyanazt a kritikai észrevételeket teszik, akkor a folyamatos támadásait és kritikáit a médiavilág hatalomvágyként és fasiszta rendpártiságként fogja kommunikálni, s az a hatás, amelyet az ellenzéknek el lehetne érni, letompul majd. Márpedig a magyar társadalom nagyon is kiábrándult a politikai osztály tevékenységébõl, s ha nem lesz alapvetõ változás a kommunikációban és a cselekedetekben egyaránt, akkor a választásokon résztvevõ állampolgárok száma még riasztóbban fog csökkenni, az pedig a hatalom további és egyre erõsödõ legitimizációs válságához fog vezetni.

1990-ben az elsõ „szabad” választásokon már megmutatkozott a magyar társadalom meghasonlottsága és a diktatúra korszakának depolitizáló hatása.

Az elsõ fordulóban 66, a másodikban 45 százaléknyi választópolgár voksolt.

Mindez már akkor is alacsonynak tûnt és nemzetközi összehasonlításban még inkább gyenge aktivitást mutatott. Mára ez még inkább csökkenõben van, s egy újabb kiábrándulás végképpen elveszi a választó kedvét a demokráciától. Ha a Fidesz a kormányzása során azt a hatalomgyakorlási technikát alkalmazza, (akár megszokásból is!) amit az MSZP-SZDSZ koalíció, az a demokrácia halála lehet, mert akkor az ellenzéket, s a civil kontrollt teszi lehetetlenné és értelmetlenné.

A magyar választó pedig, nem szereti az értelmetlen dolgokat!

Mi is a parlamentarizmus lényege?

Az értékek és érdekek sokszínûsége formálódik programmá és versenyre kelnek a választásokon. Ám ha nincs programhoz kötöttség, akkor a parlamentarizmus kiüresedik, s nálunk most éppen ez a helyzet. A nyugati demokrácia mintákban a miniszterelnök azért megfontolja az ellenzék javaslatait, s így egy visszacsatolásos rendszer alakul ki. Ha a programhoz kötöttséget ezzel a visszacsatolással nem írják fölül, akkor „bölcs kormányzati döntésnek” minõsül a megfontolás, ha azonban átírja vagy lényeges módosítást hajt végre rajta, akkor bizony az eredeti „nyerõ” program megbukott, s helyesebb az elõrehozott választás!

Ne gondolja tehát senki, hogy a nyugati rendszer tökéletes, viszont a müködésének a szokásai sokkal begyakorlottabbak, mint a Rákosi érában elkezdõdött és 1949-tõl folyamatosan puhuló, de napjainkban egyre jobban visszakeményedõ pártdiktatúrája. Az említett országokban a szükséges modernizáció után, már megtalálták a hagyományaiknak megfelelõ utat. A nyugati változatnak az is elõnye, hogy nem szakadt meg a szovjet megszállással a hagyományos parlamentarizmus mûködése. A volt szocialista országok esetében viszont a megszakadás periódusa után, szinte azonnal visszakanyarodtak a hagyományos jogrendszerükhöz.

Hogyan lesz nálunk kisebb az alsóház?

Kicsit elkeseredtem, amikor elolvastam Orbán Viktor kecskeméti beszédének részleteit: „Nem tervezem és nem támogatom a magyar közjogi rendszer teljes felforgatását, nem támogatom a köztársaságielnök-választás közvetlenné tételét” Pedig nem ördögtõl való gondolat a közvetlen elnökválasztás! Sõt az igazi népfelség fokmérõje is lehetne, hiszen ha minden hatalom a népé - ahogy azt állítják -, akkor miért nem a nép választja meg az államfõt, mint annyi más országban?

Nézzük csak, kiket is választ meg az Országgyûlés alsóháza?

Köztársasági Elnök, Alkotmánybírák, Legfõbb Ügyész, Legfelsõbb Bíróság Elnöke, Állami Számvevõszék és a Nemzeti Bank Elnöke, stb.

Magyarul minden ellenõrzõ szervét maga választja meg! (nem furcsa ez senkinek?)

A pártfegyelem alapján szavazó alsóház, tehát maga a pártvezetés dönti el, hogy kik ellenõrizzék az álltaluk vezetett intézményrendszert és végsõ soron az egész országot. Ez kétségkívül a kádári korszak maradványa, de engem még a pártokráciára is emlékeztet, ahol a gyõztes párt „mindent visz” és a párt felsõ vezetése irányít, s így nem is zavarja õket a demokrácia, mert az hatástalan.

„Támogatom a kisebb parlamentet, támogatom a települési és a megyei önkormányzatok testületeinek körülbelül a felére csökkentését, de nem támogatom annak a rendszerváltáskor gyökerezõ gondolatnak a megváltoztatását, hogy a politikai fõhatalom a magyar parlamenti képviselõkre leadott voksok alapján szülessen meg – mondta Orbán Viktor.

Szóval én is támogattam a kisebb parlamentet, de nem sikerült összegyûjteni 200 ezer aláírást, hogy megszûnjön a pártlisták 210 képviselõi állása. Vajon a tavaszi választásokon gyõztes párt hogyan fogja a kisebb parlamentet kialakítani?

Saját képviselõit fogja lemondatni, vagy arányosan csökkenti a listás helyeket?

Hiába is tépelõdöm nem jövök rá, pedig én is választó vagyok, és a választó nem szereti az értelmetlen dolgokat!

A demokrácia és a hagyomány összefésülése.

Álláspontom szerint vannak olyan hagyományai a magyar parlamentarizmusnak, amelyeket mindenképpen folytatni kellene, s vannak, amelyeket modernizálni vagy inkább a kor követelményeihez alakítani lenne szükséges. Viszont nem tudomásul venni ezeket, történelmi bûn.

A magyar közjogi gondolkodás központi eleme volt a hatalommegosztásának az a sajátos módja, amely a fõhatalom birtoklását kiragadta a gyarló emberi befolyásból, s az állam felett álló igazságos jog „foglalatának” személyiséget biztosítva tették „õt” a legfõbb szuverénné. Igaz, e szuverenitása a nemzettõl fakadt és a végrehajtó-hatalom esküje pecsételte meg a „szövetséget”. A magyar alkotmányosság tehát nem engedte a diktatórikus megoldásokat, s minden fegyveres szabadságharcunk, joghelyreállító küzdelemként indult. Ma sem akar a magyarság többet, mint a saját jogrendi alapjait visszaszerezni, s az igazságos jogot ismét az állam fölé emelni, mert a magyarság nem tud élni, létezni nélküle. Különösen ma - amikor éppen úgy, mint 1931-ben -, válságok sújtanak minket, nagy szükség lenne arra a közjogi kapaszkodóra, amelyet évszázadokon át, csiszolgatott a magyarság.

Nézzük csak, milyen válságok is sújtanak most bennünket? A költségvetési hiány: amely a kádári eladósítással kezdõdött, majd a versenyképtelen gazdaság: amely az esztelen privatizációval még fokozta az adósságcsapda hatásait, s végül az a világgazdasági válság: amelyet a pénztõke mesterségesen is gerjeszt azért, hogy az államokat is legyengítse, eladósítsa. Sõt az Unió válsága is bennünket sújt leginkább, mert nálunk volt a legszervilisebb gazdasági és politikai garnitúra az utóbbi években.

- Ha ezeket - a szolgai módon bennünket feláldozó, s az államunkat leépítõ -, garnitúrát felelõsségre vonja a magyar igazságszolgáltatás.

- Ha a költségvetési hiányt nem azokon akarja behajtani az új kormány, akik a versenyképtelen gazdaságból (tudásukkal, munkájukkal, kreativitásukkal) versenyképeset tudnának teremteni.

- Ha pénztõkének bátran a szemébe nézve mondana nemet és a közpénzrendszer visszaállításával munkahelyeket és vásárlóerõt hozna létre, akkor és csak akkor érne véget a válság a magyarság számára.

- Ha az elsõ pillanatban kimondja az új miniszterelnök azt, amit Churchill is ígért a briteknek, akkor megúszható lenne a társadalom csalódása, és feltámasztható lenne az ezer sebtõl vérzõ Magyar Állam és a kifosztottság érzésétõl reményvesztett magyar nemzet. De az elsõ intézkedések között kell az ország károkozóinak és szétlopóinak büntetõjogi felelõsségét megállapítani, mert ha maradunk következmények nélküli ország, akkor nem lesz nemzeti ébredés és bedarál minket a globalista szörnyeteg. A magyar demokráciát megmenteni csak akkor tudja bármelyik párt is, ha a hagyománnyal, a magyar alkotmányossággal, a törvények betartásával és betartatásával fésüli össze.

Én – ellentétben Tölgyessy Péterrel -, nem gondolom, hogy a magyar társadalom gyûlölné a parlamentarizmust, de a politikai törpék „királykodását” nagyon is.

A közhatalom megerõsítését csak jogállami módszerekkel lehet elérni, s ehhez arra van szükség, hogy az állam de jure legitimitása és autoritása is meglegyen.

A jogállamiság pedig, a történelmi magyar államok sorához való visszatérést jelent, nem a Rákosi-kádár diktatúra jogfolytonosságának vállalását!

A mostani alaptörvény – éppen úgy, mint az összes eddigi ránk erõltetett, idegen jogrend a történelem folyamán – használhatatlanná vált, mert bebizonyosodott, hogy lehetõséget ad a diktatórikus módszerek alkalmazására. Az ehhez ragaszkodók maguk is tudják, hogy a diktatórikus megoldáshoz ragaszkodnak!

Tölgyessy: Orbán Viktor szeretné világszemléletét rendszerré is szervezni.

Szerintem azonban a magyar közjogi gondolkodásnak megvan a rendszere, s ha valaki azt kívánja modernizálni - az maga a nemzetszolgálat és tisztelni fogom érte -, ha viszont a saját „világmegváltó” terveit próbálná ránk erõszakolni, az újabb joghelyreállító szabadságharcot eredményezne.

Az alkotmányjogi szakértõ szerint: „A magyar emberek nem szeretik az ellenhatalmakat, inkább a személyes hatalmat érzik magukhoz közel állónak, ezért valószínûleg nagy támogatottsága is lenne egy olyan váltásnak, amelyben a fõ hatalom gyakorlója nem vitatkozik, hanem vezet, a parlament pedig megmarad ugyan, de moszkvai mintára egyszerûen csak egy "dühöngõ" lesz belõle, a fõ hatalom képviselõi pedig szép lassan elgyöngülnek.”

Szerintem viszont a magyar emberek szeretik, ha ellensúlyok vannak beépítve a hatalomgyakorlás korlátlanságának megakadályozására, s szeretnének egy valódi váltást, de nem dühöngõ parlamentet, hanem az 1956 elemi erejû és alulról indult népmozgalmára épített – a pártoktól független – felsõházat, s a pártos hagyományokat is megjelenítõ alsóházat, de az igazságos jogrend keretein belül. A magyar emberek továbbra is azt szeretnék, ha a politikai végrehajtóhatalom a magyar parlamenti képviselõkre leadott voksok alapján szülessen meg, de a magyar hagyományok alapján, a jogfolytonos és igazságos jog keretein belül.

Vizsgáljuk meg, hogy milyen választójogi hagyományok szakadtak meg a náci és bolsevik megszállásokkal?

A diktatúrák elutasítása minden korban, s ma is jellemzi a nemzetünket! A magyar nemzettest tagjai, a választópolgárok, ma sem szeretik az értelmetlenséget, mert egy logikus nyelvû és logikus gondolkodású nemzet vagyunk!

A választópolgárok szeretik, ha minden döntés értelmes és érthetõ!

A pártok megtanulták, hogy a legegyszerûbb nyelven kell a programot elõadni, nem is muszáj mindig olyat ígérni, amit teljesíteni lehet, mert a megváltozott helyzetre lehet hivatkozni. Nem érdekes hogy mit mond a politikus, mert a választópolgár csak legfeljebb 90 napig emlékszik vissza az ígéretekre és a történésekre.

Magyarország másik tragédiája, hogy úgy vártuk a „szociális piacgazdaságot” mint zsidók a messiást, de abban is csalódnunk kellett, s a csalódottság és a munkanélküliség nagy száma okán, a lakosságának igen tetemes hányadát sikerült odaragasztani a televíziók képernyõje elé, s ma már csak onnan szerzik az információt. A jobb dolgokra is képes – egykoron mûvelõdési célzattal bevezetett – televíziókat azonban a profitszerzõ gátlástalanság sátáni vigyora mozgatja, s az emberek a demokrácia hamis tudatával hallgatják a politikai színészek, az erkölcs és becsületsüllyesztés tudorait. A jónak és nagyszerûnek álcázott szabadkõmûvesek, liberálisnak maszkírozott bolsevikok, az egykori megélhetési kommunistáknak a tõkéssé „fejlõdése” közben, a szemfüles kiszesek megtanulták, hogyan lehet „újbeszédül” társalogni a hatalomról, miközben ügyesen elrabolták a szavainkat és a közvagyonunkat.

Bálványimádókat neveltek az egykor harcos proletariátusból, a téeszesítés kárvallottainak utódaiból és az életben hagyott polgárság és nemesség töredékébõl. A függõséget persze nem csak a Tv biztosítja, hanem a bátor kiállás utáni félelem, a gyermekek követelõdzõvé neveléséval és jogainak hangoztatásával történõ ellustítása, a szolgáltatóipar széles választékának csábítása, s a hagyományos életforma, becsület, értékrend teljes feledtetése.

Mindezt a globalizmus, szinte észrevétlenül fogadtatja el mindenkivel, s rászoktatja arra az embereket, hogy örüljenek a függõségüknek, s ne is legyen más céljuk csak a függõség érzésének kielégítése. A boldogtalanságban a vásárlással legyenek boldogok, a reménytelenségben pedig meneküljenek haza a Tv elé, ahol megkapják a sorozatadagjukat és a hírekben kielégülhetnek, hogy mást ütött el az autó, rabolt ki a bûnözõ, más fulladt bele a kiáradt patakba, más lett öngyilkos. A valódi öröm érzését eközben elfelejti, mert nincs rá érkezése!

A politikai pártok tagsága is ezekbõl a bálványimádókból áll, s természetüket tekintve alig különböznek egymástól. Az egyik oldal kicsit van becsapva a másik pedig nagyon. Õk a csapatok drukkerei, akik nem a közjó érdekében mûködnek, hanem csak a saját tesze-toszaságuk felelõsségét pakolják a pártvezetõk vállaira és szinte azonosulva velük, minden bûnüket meg is bocsátják nekik, mert még abban is magukra ismernek.

A mai választójogi és média helyzetben a hagyományainktól eltérõen, nem az igazságosság, méltányosság és a mások tisztelete a mérvadó, hanem a lejáratás, rágalmazás, elhallgatás. Ez utóbbi csak a civil kontroll (Magyarok Szövetsége) privilégiuma, de az elõzõ kettõt a Jobbik is megkapja, minden oldalról!

Lassan érzékelik már a választók és a pártok, hogy veszélyben van a politikai színház épülete, s az erkölcsöt és a tisztességet már régen levették a mûsorról!

Persze a történeti alkotmány kérdését még soha nem vetette fel egyetlen politikai erõ sem, a szovjetek kivonulása óta– . „Mi magyarok gyakran így járunk, az ideiglenes dolgok olykor évtizedeken át állomásoznak hazánkban” mondta legutóbb Orbán Viktor.

Vajon az õ miniszterelnöksége alatt a hazánkban ideiglenesen állomásozó idegen jogrendszer, távozásra kényszerül-e?

Szeged, 2009. 11.11. Dr. Bene Gábor S.