Morvai Krisztina levele az õt megtámadó képviselõtársainak!

Morvai Krisztina levelét feltétlenül el kellene olvasnia, minden gondolkodni tudó magyar embernek.

Különösen azoknak, akik arra számítottak, hogy tétlenül fog üldögélni a"sóhívatal" padsoraiban! BG.

Schmitt Pál, az Európai Parlament alelnöke
Tõkés László, a néppárti magyar képviselõcsoport tiszteletbeli elnöke
Szájer József, az Európai Néppárt Képviselõcsoportjának alelnöke
Gál Kinga, a szabadságjogokkal foglalkozó bizottság elsõ alelnöke
részére

Tisztelt Schmitt Pál, Tõkés László, Szájer József és Gál Kinga Képviselõtársaim!

A 2006 õsze óta tartó magyarországi emberi jogi válsághelyzettel kapcsolatos levelemre írt válaszukat köszönettel megkaptam.

Sajnálatos módon nem ismertem meg álláspontjukat a levelemben felvetett két legfontosabb kérdésrõl:

1. Hajlandó-e a Fidesz EP-delegációja támogatni a 2006 õsze óta tartó magyarországi emberi jogi válsághelyzet kivizsgálására irányuló európai parlamenti vizsgálóbizottság létrehozására irányuló kezdeményezésemet? Mint tudják, egy ilyen vizsgálóbizottság létrehozását legalább 40 képviselõ közösen indítványozhatja. A terv megvalósításához feltétlenül tudnom kellene, hogy számíthatok-e Önökre? Esetleg megosztanák-e velem és a magyar nyilvánossággal, hogy látják-e a vizsgálóbizottságnak bármiféle akadályát, s ha igen, mi az? Természetesen szívesen egyeztetek Önökkel a bizottság felállítására irányuló kezdeményezés tartalmát, szövegét illetõen, de az alapkérdés megmarad: hajlandóak-e a leghatékonyabb eszköz, a vizsgálóbizottság felállításának kezdeményezésére? Úgy gondolom, hogy a demokratikus politizálás lényeges eleme, hogy az ilyen kiemelkedõ súlyú kérdésekben a választópolgárok véleményünket megismerhetik, mert azt elõttük világossá és egyértelmûvé tesszük.

2. Elmaradt a válasz arra a kérdésre is, hogy hajlandóak-e közös tiltakozást bejelenteni az ellen, hogy az állampolgári jogokkal (szabadságjogokkal) foglalkozó EP-szakbizottság elnökhelyettesévé azt a Göncz Kinga asszonyt tették, aki tagja volt azon kormányoknak (Gyurcsányénak és Bajnaiénak), amelyek a szemkilövetésben, a magyar emberek megalázásában és megfélemlítésében, az utcai tüntetõkkel szembeni jogtiprásban, az emberi jogok semmibevételében jeleskedtek és jeleskednek? Meglepetésemre Önök válaszlevelükben Göncz Kinga emberi méltóságának védelmét helyezték elõtérbe, és semmiféle megrökönyödésnek nem adtak hangot amiatt, hogy egy elnyomó diktatúra kormánytagja Gál Kingával közös pulpituson ülve komoly emberi jogi pozíciót kapott az Európai Parlamentben.

Levelüket meglepetésemre a következõ, sokatmondó figyelmeztetéssel fejezték be: „Vannak határok, amelyeket nem lehet következmények nélkül átlépni.” Ezt esetleg fenyegetésnek vegyem? Mondják, kedves Képviselõtársaim: e szavakat biztos, hogy hozzám kell címezniük, nem inkább a Hazánkat kezükben tartó diktátoroknak?

Engedjenek meg még egy megjegyzést, megállapítást! A magyarországi emberi jogi válsághelyzet nem 2006. október 23-án kezdõdött, és nem is akkor ért véget. Magyarország mai helyzetének pontos megítélésében ezen összefüggéseknek komoly szerepük van, ezért engedjék meg, hogy röviden összefoglaljam a diktatúra kialakulásának kronológiáját, a teljesség igénye nélkül.

Amikor 2006. szeptember 17. napján Gyurcsány Ferenc ördögi hazugságbeszéde, az õszödi beszéd nyilvánosságra került, megkezdõdött a hosszú heteken át tartó – sõt, most is létezõ – Kossuth téri tiltakozássorozat. A tömeges rendõrterror szeptember 19-én éjszaka kezdõdött el, amikor a Kossuth térrõl hazafelé tartó tüntetõket, illetve munkából vagy máshonnan a városban tartózkodókat vertek össze a rendõrök tömegesen, tettek rabszállító autókba és börtönöztek be. Erre mondta másnap Gyurcsány, a Hibbant Néró, hogy a rendõrség „példamutatóan járt el”. Erre figyelemmel a levadászások, brutalitások, bebörtönzések folytatódtak, s a két nap elteltével százas nagyságrendben voltak összevert, a börtönben is megkínzott politikai foglyok a rács mögött. E foglyokat a diktatúra médiája randalírozó csõcselékként állította be. Társadalmi hátterük igen különbözõ volt, kiemelkedõ számban volt közöttük „középosztálybeli családokból származó” egyetemista, illetve fiatal értelmiségi. Mind az utóbbiakról, mind a bebörtönzöttek, összevertek kb. kilencven százalékáról azóta bebizonyosodott, hogy teljesen ártatlanok voltak. Ehhez képest a Rákosi-idõket idézõ módon egy-két perces meghallgatásokat követõen ezeket az embereket, hangsúlyozom, tömegesen, azaz százszámra elõzetes letartóztatásba helyezték, így is biztosítva teljes kiszolgáltatottságukat, megfélemlítésüket, kínzásukat és megalázásukat. A többpártrendszer és a demokrácia lényegébõl következik, hogy a Fidesznek mint legnagyobb ellenzéki pártnak haladéktalanul az ENSZ-hez, az EU-hoz, az Európa Tanácshoz, az ide akkreditált nagykövetekhez és a nemzetközi sajtóhoz kellett volna fordulniuk (a legnagyobb nyilvánosság mellett), tájékoztatva õket arról, hogy Magyarországon totális diktatúra kezdõdött el, s minden lehetséges eszközt be kell vetni ennek felszámolására. Ez nem történt meg. Az általam nagyra becsült Ékes Ilona fideszes képviselõasszony úgy járt be a börtönbe a fogvatartottakhoz, mint egy megszállás alatt lévõ ország nyílt diktatúrájában egy megtûrt szerzetesrend kedves nõvére. Úgy tûnt, hogy az ellenzéki pártpolitikusok tudomásul vették: „Ezek ennyit engednek meg nekünk, többet nem, akkor felháborodhatunk, de nem tehetünk semmit. Gondozzuk szeretettel a politikai foglyok és hozzátartozóik lelkét!” Ekkor alakult ki az MSZP-SZDSZ vezetésben az a biztos tudat, hogy õk a magyar néppel bármit megtehetnek, minden következmény nélkül. Ekkor kezdõdött el az a jogtipró diktatúra, amelynek kicsúcsosodása volt az október 23-i szemkilövetés és bántalmazássorozat, amikor már a Fidesz-párti tömeget is „csõcseléknek” tekintették. A Fidesznek másnap, az Európai Parlament néppárti vezetõivel együtt megint csak ki kellett volna állnia a nemzetközi sajtó és a nemzetközi szervezetek elé, az EP-ben már ekkor vizsgálóbizottság soron kívüli felállítását kellett volna kérni, és nyíltan kimondani – a képek, a történések legnagyobb nyilvánosság elõtti bemutatásával – hogy Magyarországon nyílt diktatúra van. Ennek hiányában a terror folytatódott, s folyamatosan tart, minden egyes utcai demonstráción a legutóbbi idõkig – amikor 216 békés tüntetõt bántalmaztak közvetlen közelrõl az arcukba fújt, maró könnygázzal s ütlegekkel is, majd állítottak elõ Rákosit megidézve egész éjszakán át egy börtönudvaron. Mindennek következtében az egész ország megfélemlítettségben él, a suttogások korszaka visszatért, az emberek a legszolidabb véleménynyilvánítástól is félnek. S a nyakunkon ülõ diktátorok azért merik megtenni mindezt, mert úgy érzik: megtehetik. Itt a baj, kedves fideszes Képviselõtársaim! Nem engem kellene megrendszabályozni, hanem õket!

Nem lett volna szabad, és ma sem lenne szabad lemondanunk az ellenállás jogáról. Nem szabadna tudomásul vennünk, hogy Magyarország megszállás alatt álló ország lett, ahol nemzeti vagyonunkat szétrabolhatják, az embereket nyomorba dönthetik, s mi legfeljebb csak sopánkodhatunk, de nem szabadulhatunk meg a diktatúrától és a megszállóktól. Meg kell szabadulnunk tõlük, és meg tudunk szabadulni tõlük! A bátor fellépésnek, a nemzeti radikális oldal megerõsödésének vezetõ szerepe volt abban, hogy az országot terrorizáló egyik törpepárt, az SZDSZ összeomlott, s hasonló utat jár a baloldaliságot hazudó, neoliberális, népnyúzó MSZP is.

Ehhez azonban bátorság és elszántság kellett, s annak kimondása: nyugodtan „szélsõségesezhettek” bennünket, ez a mi Hazánk, mi itt itthon vagyunk, nem hagyjuk magunkat kifosztani és megtaposni, felemeljük a fejünket, és visszavesszük tõletek a Hazánkat! Meggyõzõdésem, hogy ebben a szellemben kell továbblépnünk, nem pedig folyamatos megalkuvásokkal. Ehhez nélkülözhetetlen a jogtiprásokat kivizsgáló bizottság felállítása, a diktátorok európai legitimációjának megdöntése, az igazság és a magyar emberek méltósága iránti nyílt és töretlen elkötelezettség.

Ebben kérek Önöktõl együttmûködést és közös harcot, mert ezt várják el tõlünk a választóink, s ez az elszánt összefogás Magyarország érdeke! A megszállással, a diktatúrával szembeni bátor fellépés eszköze persze a magyar földért, a magyar mezõgazdaságért, a magyar kisgazdákért és családi gazdákért, a magyar kisvállalkozókért és munkavállalókért való közös kiállás is.

Budapest, 2009. július 27.

Tisztelettel:

Morvai Krisztina