A MAGYAR ZSOLTÁR KAPCSÁN:

A Psalmus Hungaricus kapcsán.

„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tõle kérek kenyeret
s csak õ, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bûnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de". Dzsida Jenõ

Rövidesen kiderül mindenkirõl, hogy ki az aki hazudik, és ki az, aki téved. Valamikor régen a magyar falvakban a férfiak mindig komolyan beszéltek, s csupán az asszonyoknak volt megengedve a pletyka.

Mára viszont a férfitársadalom jelentõs százaléka nem csak meghallgatja, hanem maga is „gyártja” a pletykát, s ez leginkább a politikai és közéleti vonalon jelenik meg. Amit most írok az lehet, hogy elemzés, de az is lehet, hogy pletyka. Majd eldönti az idõ.

Nekem nincsenek a valódi nemzeti oldalon ellenségeim, és nem is fogok egyetlen nemzeti gondolkodású és nemzetért cselekvõ emberre sem rosszat mondani. Elõremutató kritikát esetleg megengedek magamnak, ha úgy érzem nagy szüksége van rá. Rólam azonban igen sokan írnak és mondanak negatív dolgokat, de ez természetes. Az úgynevezett jólértesültség, legalább annyira "fontos" dolog a nemzeti oldalon, mint az ellenségnek a szembefordító és szalámi taktikája, ráadásul legtöbb esetben nem is választható szét a kettõ, mert a magyar naivitás és az alázat hiánya olyan konstellációt alakít ki, amelyben ezt, még észrevenni is nehéz. Soha nem tagadtam, hogy magam is bûnt követtem el a nemzetem ellen, mert sok éven keresztül nem ismertem fel, hogy az a szubkultúra, amit mint Dee Jay - azaz lemezlovas – terjesztettem, igen káros volt a magyar ifjúság kultúrájára és erkölcseire. Ezt kihasználva kezdték el terjeszteni rólam – alantas szándékkal -, hogy drogkereskedõ vagyok. (sic.) Én viszont csak magamban lehetek egyedül biztos, sõt csak magamról tudom, hogy miért szolgálom a nemzetemet fokozott intenzitással és buzgalommal. Mindez akkor kezdõdött amikor felismertem, hogy a lemezlovasi mûködésembõl származó károkat jóvá kell tennem. Miután nem tudom másokról, hogy mi indította el õket a nemzetszolgálat útján, így feltételezem, hogy a nemzettudat, a jövõ féltés vagy a hazaszeretet. Senkirõl sem feltételezek rosszat, de senkiben – még a legelszántabbakban sem -, bízok meg csak 99 százalékban, s ezt kérem magammal kapcsolatban - másoktól is.

Mindig figyeljék a tevékenységemet, s ha valamiben komolyan ártanék a nemzeti ügynek, akkor figyelmeztessenek, s ha ez megismétlõdik: akkor méltatlanná válok a szolgálatra.

Szeretném ha a jelen írásom, s a benne szereplõ következtetések, tények, adatok vonatkozásában – ha tévednék – kapjak nyílt cáfolatokat, mert szeretném ha mindenki értené: az igazságra törekszem, de nem vagyok tévedhetetlen. Nem izmusokat és pártokat szolgálnak tetteim, gondolataim, írásaim, hanem a nemzetet. Nem kívánom, hogy mindenki egyetértsen velem minden kérdésben, mert ha mindenki egyformán gondolkodna akkor az bizony uniformizáció lenne. A nemzet szabadságát, felemelkedését minden magyar ember akarja – legfeljebb nem egyformán -, hiszen ez a tudatunkba van kódolva több ezer éve. Ez tehát nem uniformizáció, hanem nemzettudat. Sajnos éppen ez az, ami mára a magyar társadalomban igen erõsen lecsökkent, mert minden külsõ hatás erre irányul már több mint 1000 éve. A közéletben éppen a nemzettudat csökkenése miatt fogynak az emberek, hiszen nem csak a kiábrándultság okán vesznek részt egyre kevesebben a választásokon, hanem a nemzethez való tartozás érzésének leminõsítése, a magyarságunkra való büszkeség fokozatos csökkenése miatt is. Mindez a meghamisított történelmi oktatás, a folyamatos megtöretésünk és megaláztatásunk mellett, a mai – külsõ és belsõ - kifosztásunk eredménye is. A diktatúra idõszakában közel 800 000 - jelentõs mértékben karrierista - párttag volt, s most az alibi-demokráciában már csak 70 000 az összes párt tagjainak száma, bár ez sem biztos, hiszen ezen a területen is „szépítenek” a kimutatások. Viszont erre a nevetségesen alacsony létszámra alapozzák a pártok a hatalmukat, s a választásokon résztvevõ – a teljes választópolgári létszámnak - kb. 30 százaléknyi szavazóira hivatkozva verik a mellüket, hogy „felhatalmazást” kaptunk! Ne feledjük el, hogy ez valójában a választópolgároknak teljes létszámának 16-17 százaléka, s ez nekik a demokratikus „felhatalmazás”? Valójában a magyar társadalom kb. 86-88 százaléka az, amely vesztesként és kiábrándulva elfordult a politikától és vagy nem megy el szavazni, vagy ha elmegy fogcsikorgatva szavaz, az általa „kisebbik rossznak gondolt” pártra, pártcsoportra. Ne tagadjam: vannak azért olyanok is, akik érzelmi szavazók! Ugye milyen hihetetlen? Pedig így van. S ezt is akarták elérni a pártok, mert számukra az a kedvezõ, ha más nem akar beleszólni a politikába csak õk. Kádárék is úgy gondolták, hogy megoldanak õk – mármint az MSZMP - minden problémát a „hatalmon lévõ” proletariátus helyett, de ne akarjanak azok semmit, (csak Trabantot) hiszen a párt tudja legjobban, hogy mi a jó a népnek. Mindez a mai politikában és közéletben pontosan visszatükrözõdik, akár bal akár jobb oldalon.

Mi vagyunk tehát a vesztesek. De a fennmaradó 12-14 százalék sem nyertes valójában, hanem abból is csak 2-3 százalék. Õk ugyanis azok, akik nem a tehetségük, szorgalmuk és a munkájuk után gazdagodtak meg, hanem a gátlástalanságuk és a kapcsolati tõkéjük révén lopták össze magukat a közösségi vagyonunkból, s átmentették magukat a felelõségre vonás elkerülésével a tõkés világba. A fennmaradó 10-11 százalék sokkal jobb helyzetben lenne a munkája révén, ha nem ez a politikai rablólovagok kormányoznák az országot. Ezek alkotják ugyanis a megélhetési kommunisták - internacionálét éneklõ -, maffiaszerû bûnszövetségét. Ennek kell véget vetni egy komoly nemzetépítõ összefogással, mert a magyarság és fõleg a magyar értelmiség tehetséges része lassan elmenekül innen, ahol a bûnözõ politikusok szorongatják a nemzet nyakát, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy elpusztítsanak minket! Ahogy megszerezték ezek az áltõkés, politikai bûnözõk a közvagyon jelentõs részét, rá is döbbentek, hogy nem tudták nyereségesen mûködtetni, mert nem tudnak valós értékeket termelni. S így, azonnal szükségük lett az államhatalomra, az állami beruházásokra és a pályázatokra, mert ezen keresztül szivattyúzzák át a közpénzt a saját zsebeikbe, s mindezt profitnak nevezve - folyamatosan hazudoznak a piacgazdaságról.

Minden mocsok és szenny körülöttünk és mi, valahogy mégsem ennek az eltakarításával vagyunk elfoglalva, hanem valami megfoghatatlan különállást keresve szervezõdünk pártokba, egyesületekbe, baráti és munkacsoportokba, ahol a hatalom átvételérõl, s az ország megmentésérõl álmodozunk. Kitaláljuk magunkról, hogy mi és csak mi lehetünk egyedül a tiszták, az igazságosak és a nemzetmentõ próféták, mert mindenki más gyanús, s így nem tárgyalunk vele.

Persze felismerni az alapigazságokat nekem is évekbe tellett, s az önmagam hiúságának legyõzése sem volt éppen rövid küzdelem . Eleinte bántott, hogy bizonyos dolgokban nem értenek meg és nem követnek a társaim. Pont azok, akikért mindent megtettem, akiknek minden sikerének örültem, s védtem õket a támadásoktól. Aztán ez gondom is elmúlt, mert egyszer csak lekerült az általam kitalált és beindított újságról a nevem is (pedig erre voltam a legbüszkébb) az írásaimat sem jelentették meg, mert túl hosszúnak találták és folytatásokban közölni az én írásaimat ciki. Nem voltam elég rámenõs és ötleteimet, dolgozataimat nem erõltettem rájuk, s így befelé fordulva figyeltem, hogyan várják – a nemzettel együtt – a megváltót. A „segíts magadon az Isten is megsegít” közmondást elfeledve, az atomizált magyar társadalom szervezõdési képessége a minimálisra csökkent, s az elidegenedési folyamat növekszik. A munkaközösségünk másik fele meggyanúsított, hogy hatalomra török. Sõt az ügy iránti alázatomat, tehetségtelenségnek vagy gyengeségnek vélték és megvádoltak, hogy munkacsoportunk kizárólagos vezetõi tisztségére pályázok és én okoztam az összekülönbözést vezetõtársam és a többiek között. Akkor összetört bennem valami. Bár igaza lett volna a vádaskodónak és én valóban kizárólagos hatalomra törtem volna, s akkor nem fájt volna annyira az aljas vádaskodás, amellyel kapcsolatban még a vezetõtársamtól sem kaptam védelmet, sõt még õ is bennem kereste a hibát. Szerencsére nem vagyok hibátlan, de a konkrét ügyben nagyon is ártatlan voltam, de semmi sincs véletlenül, s én azóta is végzem azt a munkát, amire hívást kaptam.

A mai napon kaptam egy levelet azoktól, akik a családom után a legközelebb állnak hozzám, hiszen 2006 õsze óta minden gondolatomat a nemzetnek, s ennek a kis, kitartó és áldozatkész munkaközösségnek a szolgálatába állítottam. A legkiválóbb harcostársam írta és felhívta a figyelmemet az újságunk jelmondatára: „A ki nem mondott igazság méreggé válik” - és elárulta, hogy hiba volt egy olyan internetes oldalra hivatkoznom - közzétételi helyként -, ami már régen nem hivatalos honlapja munkaközösségünknek.
Igaza van. Bocsánatot kérek a hibámért, ami valóban meggondolatlanság volt, mert ugyan tisztában voltam vele, hogy már egy teljes éve kitartó, fárasztó munkával igyekeztek elérni azt, hogy végre ne mossák össze a volt vezetõtársam nevét a munkaközösség nevével, hiszen már több mint egy éve nem tartozik közéjük, nem veszi ki részét a munkából, és nem része azoknak az eredményeknek, sikereknek, amelyeket elértek.

Ám nem csak ez az egyetlen felelõtlenségem volt. Már elõzõleg is súlyos hibát követtem el, amikor volt vezetõnket – név szerint – felhívtam egy vidéki rendezvény színpadára. Magán személyként, esetleg kihangsúlyozva „egykori” ügyvivõjeként megtehettem volna, de úgy mintha a csapat jelenlegi tagja lenne, semmiképpen sem! Nagyon sok munkával, energia ráfordítással járt annak a rendezvénynek a szervezése, lebonyolítása. Felhívni õt oda, mintha bármi köze is lett volna a rendezvényhez, tapintatlanság, és meggondolatlanság volt a részemrõl. Nem is kívánok mentegetõzni, hiszen hibáztam. Nekem magamnak sem kellett volna felmennem, hiszen néhány telefonbeszélgetésen kívül semmi érdemlegeset nem tettem a rendezvény érdekében.
Mi, akik a vesztesei vagyunk a XX. és a XXI. századnak, egy dolgot meg kellene tanulnunk. Egyedül, vagy kicsiny csoportokban nem tudunk erõt felmutatni. Mindenkit, aki a nemzetünkért tenni akar, meg kell öleljünk és minden hibáját meg kell bocsátanunk, mert szükség van itt minden agyra és minden kézre. Legfeljebb el kell mondani neki a következõket:
Döntsd el testvérem, hogy hová tartozol, s keresd a hasonló gondokkal küszködõket és azontúl keressétek együtt azokat akik képesek megújítani az õsi szövetséget, amely századokon át jól mûködött, s megtartotta a Hazát, megtartotta Nemzetet. Dolgozz testvérem az önszervezõdõ közösségek tagjaként és nyisd fel azok szemét akik még nem értik az érzelmi politizálás veszélyét!Mert soha többé nem adhatunk kitöltetlen csekket egyetlen pártnak, egyetlen képviselõnek sem. Ám ahhoz, hogy ezt megtehessük, a jövõnket kezünkbe tudjuk venni: valóban nemzetté kell váljunk!

Régebb óta próbálok leültetni egy asztalhoz két nemzeti szervezet vezetõjét, de valahogy nem sikerül. Én világosan látom mindkét emberben a jó tulajdonságokat és a nemzetszolgálat iránti elkötelezõdést. Valószínûleg nem figyelek arra ami elválaszt, csak arra ami összeköt. Õk viszont fordítva gondolják, pedig ma, minden média és politikusi híreszteléssel szemben, nagy veszélyben vagyunk. S ilyenkor összefog a magyar! Mi viszont úgy viselkedünk mintha nem lennénk végveszélyben, nem is vesztesek lennénk. Pedig egymásra találás, összeölelkezés, szervezettség nélkül örökre vesztesek maradunk!

Olvassátok Dzsida Jenõt!

Szeged. 2009. július 10. Dr. Bene Gábor S.

I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserû mormogása.
Jaj, mindenbõl csak vád fakad:
miért kímélted az erõt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erõs, nagy védõgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedõlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bõgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerû,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hûssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bõsz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!