Csurka István híveinek!

Csurka István híveinek!

Kedves gyûlölködõ telefonálók és mocskolódó e-mailküldõk! Nem kívánok védekezni és viszont gyûlölködni, de arra kérem önöket, olvassák el az alanti sorokat.

Rózsa-Flores Eduardo verse mindennél egyértelmûbben mutatja be a szerzõ elkötelezettségét a magyar Haza iránt és sorsközösség vállalását a magyar néppel. Eduardo barátom azt írta magáról, hogy: „jütt-ment”! Én viszont nemes emberré fogadtam õt a szívemben, mert ha mást nem tett volna, csak ezt az egy verset írta volna, akkor is megérdemelné ezt tõlem.

Rózsa-Flores Eduardo:

Sajnállak titeket
Mindig idegenek

Igen, nem gyûlöllek
Sajnállak
Mert ha gyûlölnélek
Magammal is azt tenném

„jütt-ment” vagyok én is
és e Haza befogadott
bár nap mint nap érzem
igazán nem szeret

lehet nem is tud
és nem is csoda
annyi volt itt az árulás már
s a köpönyegforgatás
Bizalmatlanná vált
a magyar ég

Én hazámra nem haragszom
Nem tehetem
Reggel délben este ölel
Hegyeivel, vizeivel simogat, táplál

S a nyelv
Ez, a magyar, jó emberek
mit most használok
A papírt cirógatja
És így a szemem is
És majd a lelkem
És kihez majd eljut
Szavam
Édesen (vagy, mikor-hogy…)
Magyarul.

Sajnállak titeket
Senki és semmiháziak
Nektek a Nap ott fent
Mindegy hol süt
A madarakat sem ismerhetitek
És nem tud hozzátok szólni
A legegyszerûbb mezei virág sem
Színük és illatuk marad mindig idegen.

És nem szólok itt már semmit semmi másról, sorolhatnám mit jelent magyar barát-testvértõl kézfogás, vigasztaló szó, közös gondolkodás, ne adja Isten, dühöt nemzõ, magyar baráttal együtt, a magyarért sírás. Elmagyarázhatnám, de nem vitás: fölösleges, ha nem érzed, mit én mikor a Szózatot éneklem, vagy fölmondom.

Sajnállak, mindig idegen
Nem gyûlöllek,
ám most hangom megemelem
És figyelmeztetlek
- én már csak ilyen vagyok-
Még ha hazám nem is szeret igazán
Bántani õt én nem hagyom

Üzenek innen, a Mátra alól,
És hallja idegen, magyarul, Párizsban,
Londonban s Berlinben:
Csak óvatosan.
A magyart többé ne bántsd!
Ne merd!
Elég!

Van hely széles e világon.
Menj, ha itt neked nem édes a szó, a víz, a nõ.
Menj, tágasabb odakint!
Menj, és hallgasd!

Keress magadnak egy helyet
És egy másik, bármilyen nyelvet!
Az enyémet, az édes magyart
Többé ne kínozd!

(Látóasszony, tûzön járó táltos papoktól, valamint néhány megmaradt szájhagyományból tudom: az Egyetlen, a Legszebb, Legtürelmesebb és Leghatalmasabb Urunk minket szeret. Nagy tud lenni a haragja Õ Neki. És zárásul, paraszt szomszédaim egyikét idézem, aki mondta a minap, hogy ami késik, nem múlik: Igazságosztó, Magyarul Értõ, Egy Istenünk
elõbb utóbb lesújt. És rendet vág.
Úgy bizony!)



Fenti irományom válasz és üzenet, ezeknek:


Spiró György

"Jönnek"

Jönnek a dúlt-keblû mélymagyarok megint,
fûzfapoéták, fûzfarajongók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki se pisszen. Alantról
kevéske hûlt költõ csontujja int.
Ó, ha gyilkolni szabadna újra,
csámcsogva, hersegve szívnák a vért -
miért is? Ki tudja. Trianonért? -
mered pár utcanév pici csontujja.
Ez olyan klíma: itt folyton beborul,
ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,
hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,
és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,
hogy bebizonyítsuk:
nemcsak a szemetek tudnak magyarul.


"...én úgy utálom a magyar népet,én ennek a népnek a kultúráját,karakterét,minden alapot nélkülözõ nevetséges magabiztosságát utálom...ez a gyûszû méretû ország...ami ebben a kis szar országban uralkodik...senkiházi magyar,a mocskos,trágyaszagú,magyar száján...."

Regõs Péter a magyar zsidó világszövetség szóvivõje.

Spiró és Regõs után olvassuk el kontrasztként Radnóti versét és vegyük észre, hogy nem a származás számit, hanem a lelkiség. Nem a hangoskodó hazudozók sikere számit, hanem a következetes és csendes elkötelezettség - az ország, a nemzet hagyományai -, s gyönyörû anyanyelvünknek a jóra és szépre való használata mellett. Mit tudnak ezek a silány, gyûlölködõ csenevészek arról, amit Radnóti és Eduárdo oly pontosan megérzett és megénekelt?

Radnóti Miklós:

Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mint jelent,
nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belõle nõttem én, mint fatörzsbõl gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsõn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdõt, füttyös gyümölcsöst, szõlõt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntrõl pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter elõtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarán komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kõre léptem én,
ím itt e kõ, de föntrõl e kõ se látható,
nincs mûszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen,
és csecsszopók, akikben megnõ az értelem,
világít bennük, õrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval õk felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Ugye milyen egyszerû a választás?

Spiró és Regõs, vagy Radnóti és Eduárdo?

Kérdezzétek meg újra Csurka Istvánt! Vagy mégse?

Mert ezek után már nem is érdekes, hogy kiket választ.

Szeged, 2009-05-10 Dr. Bene Gábor S.