Hív a Haza, hív a felelõsség! (2006 óta egyre aktuálisabban!)

Hív a Haza, hív a felelõsség!

Én is, mint oly sokan ez idáig vártam, és mindig félreállva azt hittem, hogy elõbb utóbb rendbe jön az ország, rendbe teszik a pártok, a politikusok. Miközben várakoztunk, teltek az esztendõk, és egyre türelmetlenebbek, egyre kiábrándultak lettünk. Rácz Sándorral az 56.-os Nagybudapesti Központi Munkástanács elnökével folytatott beszélgetés közben találkoztam, azzal a kihívással, amelyet tulajdonképpen születésem jelentett. Mert nem csak egyszerûen embernek születünk itt a Kárpát medencében, hanem Magyarnak. Így nagybetûvel és a hozzátartozó kötelezettségekkel, mint erkölcs, hit és hazaszeretet.(Isten, Haza, Család)

Jobb volna, ha más állana itt a helyemen – hiszen sohasem voltak politikai ambícióim – de olyan sokan álltak félre, olyan sokan ábrándultak ki végleg a politikai szereplésbõl, hogy nap, mint nap kevesebben vagyunk. (Hogy az aljas és módszeres rágalmak áldozatairól, ne is beszéljünk!)

Jobb volna, elmerülni a családi élet kényelmében, s csak a szûkebb családom ügyét szolgálni, de ott a – sokak által árván hagyott – nagyobb család, a nemzet ügye is. Ezt az ügyet felvállalni ma, amikor minden más, mint aminek nevezik, bizony botorságnak tûnhet, de mégis úgy érzem, hogy kötelez a születés. Hiába üresedtek ki a gyönyörû, magyar szavak, hiába hitte el a becsapott tömeg, hogy például: „dübörög a gazdaság, a GDP növekedése épp megfelelõ, az államadósság nem kritikus!” nekem, sok mindenrõl más a véleményem.

Sokan hiszik el, hogy létezik a hazai politikában jobb és baloldal, sõt oda állnak valamelyik zászló alá és szenvedélyesen gyûlölködnek a másik oldal felé. Szerintem viszont nincsen két út, csak egy: a nemzeti. Ez, azaz út, amely nem az üres háromszínû fecsegés és szónoklatok útja, hanem a tetteké! Amely nem a politikai kivárások és taktikázások útja, hanem a következetes és õszinte képviselete a népnek és a nemzetnek! Nem a megosztást képviseli a mi utunk, hanem a tisztánlátó, nemzeti és civil Magyarországot.

Ezért is üzenem Csurka úrnak, hogy a magyar politikai nemzet fogalma nem ismeri az etnikai különbségtételt! Azt persze készséggel elfogadom, hogy emberi és erkölcsi különbségek léteznek. Van, aki villát épít a szeretõjének, és van, aki hazát épít gyermekeinek, unokáinak, s akár 2000 év után is visszaszerzi õsei hazáját, s ha kell minden áldozatot vállal. Azután van olyan ember is, aki feleslegesen riogatja és megosztja híveit, ha viszont helyzetbe kerül – mondjuk az Országházban – megszavazza az abortusztörvényt, és még gúnyolódik is.

Üzenem továbbá minden politikusnak, hogy a zsidóság erényeit, (az összetartást, az õsi hagyomány tiszteletét, a közösségi érdek következetes képviseletét és a nemzeti büszkeséget)tessék tõlük eltanulni! Ám mindez, ne a kiválasztottságban, a felsõbbrendûség tudatában, ne a mások lenézésében nyilvánuljon meg, mint ahogy megnyilvánul annál az emberségét elvesztõ kicsiny rétegnél, akik lépten, nyomon csõcselékeznek és fasisztáznak anélkül, hogy tudnák mirõl is, beszélnek. (Ha viszont tudják, akkor ez szándékos provokáció.)

Mi Magyarok soha ne adjunk okot a gyûlöletre, bármennyire is gyûlölnek bennünket mások, akik többnyire maguk is áldozatok, a saját gyûlölségérzésük áldozatai.

Az igazság gyõzelme lassú, szívós, kitartó munka a politikában, szemben a félrevezetõ, csúsztatgató hamissággal, amely – „természetesen médiatámogatással” – gyors és látványos. A logikus gondolkodásról leszoktatott tömeg a csúsztatáshoz, félrevezetéshez többnyire bólogatni szokott, mert a napi munka és a megélhetés gondjai leszoktatták Õt a józan magyar paraszti ész által diktált gondolkodásról, következtetésrõl. Éppen ez az oka annak, hogy a nemzet igazi szolgáinak alapvetõ kötelezettsége az országjárás, amikor is körbehordozzák az igazság és a felelõsség véreskardját, amivel felébresztik az alvókat, s reményt adnak a csüggedõknek. Mert a sajtódiktatúra mindent elkövet, hogy a valódi kérdések és a valódi válaszok, soha ne kerülhessenek be a köztudatba. Ezért fontos, hogy legyen egy felvilágosító erõ, mert csak így lehetünk képesek legyûrni azt a gonosz varázslatot, amit a fél évszázados diktatúra után - reánk szabadított a globalista világ - immáron sok esztendeje.

A konzumidiotizmusról ritkán olvasunk, pedig a reánk kényszeritett idegen jogrend átka mellett, ez kérdés tisztázása a legfontosabbak, közé tartozik. Be kell vallanunk, hogy ma már népünk ópiuma a mindent fogyasztás, különösen a hírfogyasztás.

Tehát maga a konzumidiotizmus, már nem csak az áruvásárlási õrületben ölt testet, hanem az önbecsapó televízió nézés – teljesen kritikátlan fogyasztási szokásában is megjelenik. Mindez vastagon hozzájárult ahhoz, hogy az egész becsapott nemzet – de fõleg a bal és jobb oldalakból kiábrándultak – úgy megundorodtak a politikától, mert már annyit csalódtak vezetõkben, pártokban, hogy félrehúzódva megtagadnak minden részvételt a közéletben. Nem szavaznak, nem gondolkodnak, nem elemzik a helyzetet, és csak az úgynevezett csodára várnak, pedig pontosan ez az, amit a nemzet igazi ellenfelei el akarnak érni: a csalódást és kiábrándultságot. Mert bizony-bizony ezt a csalódást az ellenfeleink és az általuk küldött ejtõernyõsök, valamint a Mi zsarolható társaink okozták úgy, hogy velünk végig elhitették, hogy a „vezéreink” szentek!

Nagyon nehéz megemészteni, hogy megint becsaptak, bepaliztak bennünket, akár a saját vezetõinken keresztül is.

Mert mi volt az oka, hogy a „nemzet vezérei” nem tudtak összefogni?

Mi volt az oka annak, hogy pártdiktatúrák épültek ki minden oldalon?

Mi az oka, hogy nem hittünk Német László harmadik utas gondolatainak?

Mi az oka, hogy nem a civil mozgalmak erõsödnek, hanem a pártokrácia?

MERT MI IS HINNI AKARTUNK, a PÁRTOKNAK!

Minden csalódás ellenére, Én most mégis arra kérem Önöket, hogy továbbra is higgyenek!

Ám soha többé ne a pártokban és a vezérekben, hanem a nemzeti közösség erejében, a magyar múlt értékteremtõ példaadásában.

Higgyünk Önmagunkban, és tegyünk meg mindent civilszervezõdésünk segítségével, a jövõért!

Ha elég bátrak és kreatívak leszünk, akkor 2006 után végre, megalkuvás nélkül képviselhetjük a sokszor becsapott kisembereket. Összefogásunk legfõbb segítõje az internet hálója lesz, amelynek mintájára, ki kell alakítanunk a Nemzeti Civil Hálót, minden település bekapcsolásával. Ha csak egy igaz ember csatlakozik egy faluból, akkor is kinyílik a lehetõség, valódi tájékozódásra, csúsztatás nélküli hírekre. Higgyetek abban, hogy a nehéz

idõk közeledtével, mindjobban kinyílnak a fülek és a szívek is az igaz szóra, és akkor már az egy igaz ember köré oda gyûlnek majd a becsapottak, balról is, jobbról is.

Mindezt személyek, kis csoportok, civil és polgári körök, valamint valódi érdekképviseletek segítségével, de szigorúan mellérendelten az egyenjogúság alapján és soha diktatórikusan, fentrõl! Így képzelem és így szervezem a jövõt, és remélem hogy összekapaszodunk!

Ebben és Önmagunkban kell hinnünk még akkor is, ha azok, akiket képviselni akarunk, akiknek az érdekében feláldozzuk szabadidõnket, energiáinkat, és sokszor még a megtakarított forintjainkat is, ha Õk sem hisznek már nekünk, sõt ha gúnyolódnak is rajtunk.

Fogadjuk mindezt szeretettel. A Jézusi lelkület és szeretet határtalan türelmével. Mert õk, az agymosó hatalom végtelen aljassága miatt, nemtudják mit cselekszenek. Bennünket pedig hív az írástudók és igazlátók kötelessége, hív a haza, hív a felelõsség!

Isten áldja Magyarországot! Isten áldja az önszervezõdõ magyarokat!

(kérlek, add tovább és jelentkezz, hogy tehessünk valamit a jövõnkért.)

Szeged, 2006. Dr Bene Gábor Sándor