Már jól láthatóak a diktatúra hullafoltjai

Már jól láthatóak a diktatúra hullafoltjai.

„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Gyurcsány Fegyenc életének 47. évében még él és élvezi a diktatúrát. A temetésrõl késõbb intézkedünk!”

Kölcsönvett motto: Nem az a szándékom, hogy mások ugyanazt gondolják, amit magam, hanem az, hogy mozgó világunk összefüggéseiben és fix pontján szuverénul gondolkodjanak! (Popovits János)

Az a képviseleti demokrácia, amely a pártok (részek) részérdekeinek a függvénye, s amely a megélhetési politikusok által kiszolgált politikai bûnözés melegágya, nem csupán a végelgyengülés idejét éli, de már kiütköznek rajta a hullafoltok is. A hullafoltok valójában azt mutatják, hogy ez már egy halott rendszer, amely csak kinézetre demokrácia, de lényegileg és de facto: diktatúra.

Minden diktatúra – bárhogyan is maszkírozza önmagát – el fog vérezni azon az ellenálláson amelyet, a meghirdetett elvek és a valóság közötti különbségbõl adódó felismerés generál. A „szenvedhetetlen igát“ felismerni a mai viszonyok között nem egyszerû ugyan, de a politikai elitnek nevezett, köztörvényes bûnözõk gátlástalan vagyonszerzése és a megtartás érdekében elkövetett hazugságai, egyre jobban elõsegítik a tisztánlátást.

A meghirdetett morális forradalom mindeközben dolgozik a társadalom mélyrétegeiben és befolyásolja a tudatalatti mûködésünket.

A forradalom lényegét tekintve ugyanis: „konzervatív szellemi mozgalom, amely eredetileg vélt vagy valódi, tiszta õsformák visszaállítását tûzi ki célul” A forradalom tehát nem feltétlenül fegyveres, hiszen ismerjük az „ipari forradalom” fegyvertelen fogalmát, de a minõség forradalmának fogalmát is Német Lászlótól. A morális forradalom tehát nem fából vaskarika, hanem az éppen a megfelelõ válasz az erkölcsileg lerombolt magyarság talpra segítésére.

2006 õszének Kossuth téri üzenetében megtalálható volt az a konzervatív szellemi áramlat, amely a hagyományos magyar közjogi gondolkodás termékét, a történelmi alkotmányosságot kívánta érvényre juttatni, mint a gyakorlatban bevált, tiszta õsformát. A Kossuth tér azért vált a hatalomra végképpen veszélyessé, mert alkotmányozó gyûlést hívott össze, s ez által, a legitimitását vonta kétségbe a regnáló hatalombitorlóknak és a pártoknak. „Modern feltételek között tehát a demokratikus népképviseletnek csak két formáját ismerjük: a száz év óta mindig diadalmas pártrendszert s a száz év óta mindig vesztes tanácsrendszert...”(Hanah Arendt) A tanácsrendszer persze lejáratódott a közvélemény elõtt, hiszen akkoriban, mindenki a saját bõrén érezte a Kádár-éra helyi elnyomó szervezetének mûködését.

Azonban a tanácsrendszernek azon idõszaka, csak a lejáratására volt alkalmas. Hannah Arendt sorait idézném, amely rávilágít arra mi is a különbség a pártokrácia és az alulról szervezõdõ demokrácia valódi népképviseleti formája, azaz a tanácsrendszer között. “A tanácsrendszerben a képviselõket közvetlen választás keretében alulról választják, míg a pártok jelöltjeiket felülrõl javasolják, vagy úgy, hogy a választók több személy között választhatnak, vagy úgy, hogy egységes jelölt-listát kell elfogadniuk. A kiválasztás jellege ezzel természetesen gyökeresen megváltozik. Míg a párt jelöltjeinek alkalmassága azon múlik, hogy milyen mértékben képviselik a párt programját vagy ideológiáját, addig a tanács képviselõinél csak az számít, hogy személyiségük, személyes integritásuk, bátorságuk és ítélõképességük megnyeri-e a választók bizalmát olyannyira, hogy azok minden politikai ügyben rájuk bízzák a személyes képviseletet“ A mai modern pártok esetében a személyes integritás, a bátorság és ítélõképesség nem elõny, hanem hátrány. A pártoknak ugyanis olyan személyiségekre van szüksége, akik a pártérdeket tekintik elsõdlegesnek és ezzel a saját érdekszférájukat is szolgálják. A pártokrácia ugyanis nem tûri el az egyéni tisztesség és lelkiismeret irányította képviseletet, mert az a saját szükségességét vonná kétségbe, s akkor kiderülne, hogy lehet ám pártok nélkül is képviselni a választók érdekeit, sõt úgy lehet legtisztábban: ha a választói akarat pontos követését adja a képviselet. Az 1956-ban megalakult forradalmi és munkástanácsok, azonnal kialakítottak egy rendszert, amelyet utoljára a kronstadti matrózfelkelésnél láthattunk, tehát az alulról szervezõdõ, valódi demokráciát.„A tanácsrendszer az egyetlen, a pártrendszerrel szembeállítható, modern értelemben véve demokratikus alternatíva. Tévedés lenne azt hinni, hogy a tanácsok parlamentellenesek, de mindenesetre pártellenesek, a népképviselet egy másik formáját jelentik, amely mentes egyrészt az osztályérdekek, másrészt az ideológiák vagy világnézetek befolyásától. Míg a pártrendszer történelmi eredete a parlament, addig a tanácsok a közvetlen, gyakorlati együttmûködésben gyökereznek és a nép e közvetlen együttmûködés során kialakult követeléseit képviselik. A tanácsok mögött nem áll tehát ideológia, sem semmiféle politikai elmélet a lehetõ legjobb államformáról. Ez a magyarázata annak, hogy a tanácsrendszer – mindegy, hogy hol, hogyan és mikor jelent meg – mindig a pártbürokráciák elszánt ellenségeskedésébe ütközött a szélsõ jobbtól a szélsõ balig, az államtudományok és a politikai teóriák bajnokai pedig bámulatos egyöntetûséggel agyonhallgatták.“(Tunyogi Csapó Gábor)

A pártokrácia stabilitását nem az életképessége adja, hanem a pártbürokraták gátlástalansága és a néptömegek hiszékenysége, majd feledékenysége. Mert a képviselettel megbízottakat nem vonja felelõségre, nem számoltatja el a vagyongyarapodásról, nem követeli nyomatékosan azt, amit 1956 forradalmárai követeltek a hazudozó, népámító kommunista bûnszövetkezettõl: a valódi, értékelvû demokráciát, az új népképviseleti formát. Sajnos nálunk még az önkormányzatokat is becsalták z adósság csapdába azért, hogy ne erõsödhessenek meg, ne lehessenek valódi képviselõ testület, hanem a pénzhatalom által zsarolhatóak.

„A modern demokrácia ma már csak ott mûködik igazán jól, ahol még életben vannak a helyi önkormányzat szervei – lásd a svájci kanton-rendszert, az amerikai town-hall-meeting-et s a hasonló angol és skandináv szerveket –, amelyek elvben nagyon hasonlítnak a tanácsrendszerhez.” (Tunyogi Csapó G.)

1989 változásainak, 1956 útján kellett volna haladnia, de a háttérben rejtõzködõ pénzhatalmi elit nem szerette volna kiengedni a kezébõl a lehetõséget. Tudták világosan, hogy a diktatúra rendszerét, csak az elõzõ - egy pártra épülõ -pártokrácia kiszolgálói tudják úgy átalakítani, hogy a bolsevik állam által összerablott pénz- és termelõ-tõkébõl, szakítani tudjon a nemzetközi érdekcsoport, a hazai komprádor elit, a véleményformáló értelmiség és a pártvezetés holdudvara is. A késõ kádári elitek jó érzékkel ismerték fel a számukra egyetlen lehetséges menekülési útvonalat az oly sokszor „rothadónak” becézett kapitalizmus bevezetését és a közvagyon „szét- és el-privatizálását”!

A Rákosi és Kádár korszakot végighazudozó médiaértelmiség természetes módon csatlakozott, mert gátlástalansága és a marxi tanok bódulatában elkövetett bûnei miatt, joggal alakult ki benne egy fenyegetettségi érzés, amelyet minden nemzeti-keresztény és konzervatív mondat tovább fokoz. (a mai napig)

Olyan gyorsan változtak a pártszínészek retorikai megszólalásai, hogy a nép közben csak ámuldozott és nem értette a dolgot. Az embereknek azonban joga van gondolkodni és nem gondolkodni, joga van a megtapasztalást is más és más módon értékelni. Azonban nincs joga arra, hogy az utódainak egy olyan országot adjon át, amely 1956 minden célkitûzését sárba tiporta, amelynek országvezetõi tudatosan ássák alá a bizalmat az állam és intézményrendszerével szemben, amelyet adósság csapdába csalt a politikai korrupció és butaság.

A nyugati világ karvaly tõkései lejáratták a szociáldemokrácia által bevezetett jóléti állam szlogenjét és ehhez a hazai politikai rablóbanda húzta a háttérzenét.

A szundikáló nemzet pedig még dudorászott is a rablóbanda muzsikájához, s közben azok kiürítették a „kamrát.” 1956 élõ hõsei pedig nyomorogtak tovább, a halott hõsök pedig forognak a sírjukban. A diktatúra proletárnak csúfolt változata megbukott ugyan, de a nómenklatúra pominesnseinek gyermekei, rokonai, harmadik vonalának megvásárolható és tehetségesen gátlástalan rétege megalapította és kikiáltotta a harmadik köztársaság fedõnevû bûntanyát, ahol minden bûn megtorlatlan marad és az ártatlannak nyomorognia kell.

Az új ideológiai konszenzust a neoliberális pénztõke megmondóemberei hintették el és közben sûrûn kommunistáztak egyet. Pedig az 1949 évi. XX. törvénnyel jogfolytonossá varázsolt diktatúra tehetetlen lett volna a népképviselet új formájával szemben és a magyar társadalom azonnal fel is ébredt volna, ha megérzi a diktatúra hullaszagát. Csakhogy nem ébredtünk idõben. Ráadásul nem egyformán ébredünk és sokan várnak még a paternalista államra, amelyet (azóta) csontig vetkõztetett a gátlástalan ál-szocialista és ál-liberális ál-elit. Az államnak tehát kilátszanak ugyan a csontjai, de nincs szaga – mint ahogy a pénznek sincs – de a diktatúra már bûzölög, s rövidesen temetjük.

Szeged.2008. 09. 02. Dr. Bene Gábor S.