Az elmúlt húsz év szakértelme – gazdasági csõd és erkölcsi pöcegödör

Fotó: Oskar

A választások közeledtével egyre többször szóba kerül a mögöttünk álló nyolc év történelme, illetve az a latolgatás, hogy vajon ebbõl a katasztrofális helyzetbõl kik és hogyan tudnák kirángatni hazánkat úgy, hogy a legkevesebbet szenvedje meg mindebbõl a lakosság, hiszen az elõzõ években a népsanyargatásból bizony kijutott már bõven.

Sokan emlékeznek még a régi, szép Fideszes idõkre ’98 és 2002 között, amikor viszonylagos stabilitás és kiszámíthatóság érzete hatotta át az ország magyarszívû lakosságát. Mindehhez társult a nemzettudat erõsítése, amelyet a Fidesz szavaiban és egyes mozzanataiban képviselt. Kettõs állampolgárságot adni már nem mert, vagy nem tudott a gúnyhatáron kívül rekedt magyarjainknak, csupán egy magyarigazolványra futotta erejébõl, amit mi csonka országban, de az elszakított területeken élõk is örömmel fogadtunk, hiszen úgy gondoltuk, ez lesz talán az elsõ lépés a kettõs állampolgársághoz vezetõ úton. Ez azonban sajnos nem így történt.

2002-ben a Fidesz elbukta a választásokat, és sokan nem is igazán értettük azt, hogy miért nem lépett föl erõteljesen a mindenki számára nyilvánvaló választási csalások miatt. Miért nem kardoskodott a szavazócédulák újbóli kézzel történõ megszámlálása mellett? Miért viselkedett így az a párt – amely számos közérzetjavító lépést megtett kormányzása idején – ennyire ügyefogyottan? Ennek csak egy oka lehetett: nem volt engedélyezve számára több mozgástér. Más volt a parancs. Jogosan merül fel a kérdés, kik és miért parancsolnak a Fidesznek? Kik és miért parancsolnak a jelenlegi parlamenti pártoknak? Mi a céljuk?

2002-ben egyre többekben és jogosan merült fel a politikai váltógazdálkodás fogalma, melynek lényege az, hogy az ország szekere egy irányba halad olyan politikai erõk irányításával, melyek alkalomszerûen hol ellenzéki, hol kormánypárti feladatokat látnak el. Azonban a feladatot egy és ugyanazon helyrõl kapják. Amióta Magyarországot 1982-ben Kádár emberei – de elsõdlegesen Fekete János az akkori MNB elsõ elnökhelyettese, késõbb izraeli állampolgár – beléptették a Nemzetközi Valutaalapba, az ország monetáris függetlensége megszûnt. Ezt a lépést elsõsorban Fekete szorgalmazta Marjai József akkor miniszterelnök-helyettes teljes egyetértésével és támogatásával, hiszen a bankelnök vezetése alatt a Magyar Nemzeti Bank 1978-ra majdnem tíz milliárd dollár adósságállományt halmozott fel. Katonapolitikai szempontból a Szovjetunió, gazdaságpolitikai szempontból pedig az IMF hálójában vergõdött az ország. Az 1989-es események egy ilyen komplex függõségi viszonyban érték hazánkat. A ’89-es úgynevezett Ellenzéki Kerekasztal valamennyi szereplõje számára leosztotta a lapokat. Bizonyítja mindezt a parlamenti pártok vezetõségeinek összetétele is. Gyakorlatilag mindegyik parlamenti pártnak van valamilyen köze a kádárista idõk Magyar Szocialista Munkáspártjához.

Az MSZP-t vizsgálva kétségeink sem lehetnek, hiszen 1989 õszén az MSZMP-bõl alakultak, kihajítva a „munkás”-okat a nevükbõl. A kilencvenes évek közepére vezetõ politikusaik és gazdasági vezetõik a legbefolyásosabb szereplõi lettek a hazai gazdasági életnek. Vagyis a szocialisták kapitalistákká vedlettek.

Az SZDSZ vezetõ embereinek jelentõs része leszármazottja, vagy valamilyen módon rokonságban áll az állampárt korábbi vezetõvel, olyan emberekkel, akik már a rákosi idõkben élet-halál urai voltak. Itt koncentrálódott a magukat „szellemi elitnek” bemutatni igyekvõk csoportja, akik az 1990-ben létrejött MDF-SZDSZ paktumnak köszönhetõen a médiát bekebelezve eladhatták magukat az elektronikus és a papír alapú médián keresztül.

Az MDF az 1990-es választások után kezdett felhígulni, egyre több volt MSZMP tag lépett be sorai közé, melynek eredménye a Demokrata Fórum teljes szétesése lett, tulajdonképpen belülrõl verték szét, amelyhez az általa aláírt paktum adta a legnagyobb támogatást.

A FIDESZ az SZDSZ szatellit párjaként jött létre és funkcionált éveken keresztül, lényegében 1996-ig, amikor az MDF szétesésével kialakult politikai ûrt, nemzeti pártként megjelenve kezdte betölteni. Az 1998-as hatalomra kerülése után a FIDESZ bedarálta a kisgazdákat és a kereszténydemokratákat is.

Így gyakorlatilag két pólus alakult ki a parlamentben. Egy pártállami érából, a gazdasági és politikai szervezeteit átmentett, mélyen a Rákosi-kádári idõkbõl gyökeredzõ (MSZP-SZDSZ), nemzeti identitást soha nem képviselt, és egy a hatalom megszerzéséért, a nemzeti érzelmû szavazókat is maga mellé állító, a ’94 után keletkezett politikai vákuumot kihasználó liberális erõ, melynek vezetõit maga a Kádár rendszer taníttatta külföldön (pl. Orbán Viktor), vagy biztosított számukra politikai indulást (pl. Kövér László).

Nos, ezek a tények, melyek mentén megfogalmazhatjuk a következtetést, miszerint az állampárt így mentette át önmagát. A jelenlegi parlamenti felállás szerint gyakorlatilag politikai rendszerváltás nem történt. A valóságtól függetlenül azonban a közvélemény-kutatók szerint a szavazók jelentõs része mégis a FIDESZ-tõl várja életének javulását. Várja attól a FIDESZ-tõl, melyrõl nem lehet azt mondani, hogy valódi ellenzéke lett volna az elmúlt nyolc év kormánypártjainak. Logikusan végiggondolva a kérdés az, vajon a politikai rendszerváltást megvalósítja-e végre a FIDESZ? Ebben egyre kevesebben bíznak, ugyanis ezt 1998 és 2002 között nem tette meg, viszont a 2002-es választásokkal hatalomba került Medgyessy-kormány elsõ dolga a nagytakarítás volt. Emlékezzünk csak Berkecz Mária esetére, aki a Millenáris Kht. egykori vezetõjeként, talán elsõként esett áldozatául Keller László egykori közpénzügyi államtitkár ámokfutásának (a pártállami idõket is megszégyenítõ bánásmód, testüregi motozás(ok), útlevél bevonás, magánszámlák zárolása). A késõbbiekben – pláne Gyurcsány hatalomba kerülésével – ezek az eszközök szinte hétköznapivá váltak, kifejezetten az õszödi beszéd kiszivárogtatása után. A FIDESZ szavazói is bõven kaptak ütleget és gázt a gyurcsányi pribékektõl 2006. október 23-án, miközben elnökük angolosan távozott.

Tehát megállapíthatjuk, hogy 1998 és 2002 között, az Orbán-kormány idõszaka alatt a ’98 elõtti idõkben elkövetett gazdasági és politikai bûnözõk felelõsségre vonása elmaradt. Mintha valaki, vagy valakik megtiltották volna ezt. Amennyiben ez így van, 2010-ben sem lesz másként, ha a FIDESZ hatalomra kerül. Meg lesz szabva meddig és ne tovább.

1998 és 2002 között a FIDESZ egy kicsit túl messze ment „nemzetieskedésben”, büntetését 2002-ben nem is kerülte el. Persze nem csupán ezért járt a büntetés, de ez is egy lényeges ok, amelyet meg kell említeni. Az elmúlt nyolc évben már nem „magyarkodott” annyira a FIDESZ, cselekedeteiben semmiképpen sem. Emlékezzünk csak a székelyföldi autonómia kérdésére, vagy a Lisszaboni Szerzõdés megszavazására. Valamennyi mai parlamenti pártnak a legnagyobb kihívás a Brüsszelnek és a Világbanknak valamint a Nemzetközi Valutaalapnak történõ megfelelés. Az MSZP-SZDSZ részérõl még csak látszat-magyar nemzeti érdekérvényesítést sem lehet tapasztalni. A FIDESZ pedig pusztán szavakban állt ki a nemzeti érdekek mellett. Ez azonban úgy látszik a felületes választók szemében bõségesen elegendõ. Üveggyöngyök, szavak, értéktelen kacatok. Ezt kínálják, pedig a föld könnyen idegen kézbe, külföldi kezekbe kerülhet. Ahogy a korábbi Orbán érában, úgy – amennyiben megint az következik – most sem lesz valódi politikai és gazdasági rendszerváltás, mert a FIDESZ esetében meghatározott az, hogy meddig, de annál ne tovább.

Ha azt akarjuk, hogy errõl a lefelé guruló szekérrõl valamennyien végre leszállhassunk, megnyomorított életünkben legyen végre remény, tennünk kell érte. Oda kell állnunk az Új Erõ mellé, mely biztosíthatja a tényleges változást. Meg kell adnunk az esélyt a Jobbiknak, és figyelmen kívül kell hagynunk a parlamenti pártok által kézivezérelt média hazudozásait, az eddig egyedüliként alulról szervezõdõ pártról. A Jobbikot támogatva veszíteni valónk nincs! A 2003-ban alakult Jobbik – melyet valamennyi parlamenti párt legszívesebben széjjeltépne – folyamatos támadásoknak és igaztalan, hamis vádaknak van kitéve valamennyi parlamenti párt által, melyek pontosan azt a médiát használják fel ellene a legintenzívebben, melynek megosztásáról az 1990-es MDF-SZDSZ paktumban döntöttek. Mindez csak azt jelentheti, hogy a politika birtokosai hihetetlenül félnek az Új Erõtõl, mely a magyarság nagy százalékának utolsó reménye maradt.

A legutóbbi trükk, amit bevetnek a Jobbik ellen az a médiaszöveg, hogy nincs elég tapasztalatuk és programjuk, nem rendelkeznek szakértelemmel az ország irányításához. Február 1-ig, amikor ezeket a sorokat írom, csupán a Jobbik mutatta be a programját, amely mindenki számára elérhetõ az interneten, aki veszi a fáradságot és nem szóbeszéd útján kívánja ezt megismerni. Ami a szakértelmet illeti, a jelenlegi parlamenti pártok bizonyították „hozzáértésüket, szakértelmüket”. Az elmúlt húsz évben gazdasági csõdbe és erkölcsi pöcegödörbe taszították hazánkat. Jobb, ha a szakértelemrõl, mint fogalomról õk csak hallgatnak. A Jobbik viszont szakértõi kabineteket hozott létre, melynek feladatai benne vannak a választási programban. A Jobbik vezetõi járják az országot, igyekeznek minél több emberhez eljuttatni a valódi üzenetet személyes kontaktusokon keresztül, hiszen a mindenki által könnyen elérhetõ média – elsõsorban a televíziók -, lényegében kirekeszti a valódi keresztény-nemzeti pártot a megszólalás lehetõségébõl. Emlékezni kell arra is, hogy a Jobbik sem pártként született meg. A pártként való mûködés szükséges a politikába történõ beleszólás jogának megszerzéséhez. Sajnos a hazánkban érvényben lévõ választási törvény értelmében ez másként nem lehetséges.

A Jobbik programja olyan érték, melyet át kell adni minden embernek, hogy megismerhesse, megértse, önmagára nézve is hasznosnak tartsa azt. Valódi nemzeti média hiányában ez embert próbáló feladat, szinte megvalósíthatatlannak tûnõ vállalkozás. Azonban mégis végre kell hajtani, nincs más út. Nagyon oda kell figyelnünk, hiszen a narancsszínû üveggyöngyöket egyre csak fényesítik és fényesítik, sok becsületes magyar ember szavazatáért cserébe.

Bella Árpád

Nemzeti InternetFigyelõ - Nemzeti Hírháló