Mennyi legyen?

Jelen idõk szerint társadalmi gondjaink egyik sarkalatos pontja az, hogy elég- e két millió forintos végkielégítés, vagy emeljék a tétet három, netán hat millióra? Merthogy a hazában sokan vannak olyanok, akik ezt megérdemlik! Mondván: õk több évtizedet töltöttek el a közszolgálatában és ez, jutalmat érdemel. Feltehetõen azért, mert hazánk az elmúlt évtizedekben soha nem látott eredményeket mondhat magáénak. Fiataljaink felkészültsége a kivalló oktatásnak köszönhetõen példa nélküli. Akadnak olyanok, akik összefüggõen megtanultak olvasni. Néhányan már azt is tudják, hogy Kossuth Lajos nem a Korvin közben harcolt !

Számológépen majdnem minden mûveletet el tudnak végezni. Közéletünkbõl pedig eltûnt a korrupció ,úgy hogy itt a jutalmak osztásának ideje. Akiknek a fennálló rendelkezések szerint jár a végkielégítés, azok bizony nagyon megérdemlik.

Csupán ott vagyok gondban, hogy vajon mit gondoljon az a pék, aki most készül nyugdíjba és naponta hajnali háromkor kel, hogy azért a mindenkori minimálbérét megsüsse a mindennapi kenyerünket? Nyugdíjba vonulása alkalmával pedig kap egy meleg kézszorítást. No és mit mondjon az az asszony, akinek véletlenül sikerült 4o évet ledolgozni egy gyárban, üzemben, szalag, vagy varrógép mellett s búcsúzásként ugyan ezt a jutalmat kapja. Mert legyünk õszinték: kinek sikerült itt 4o évet egy helyen eltölteni? Ki mondani se merem, mer egy csapásra olyan demagóg, leszek, hogy el kell süllyedni szégyenemben. Mégis megkockáztatom: Hát a régi jó a csókosoknak, rokonoknak és néhány szerencsésnek akiket nem tudtak nélkülözni .. Úgy ám , tisztel uraim és hölgyeim! Nekik mindig akadt egy hely, ha már mindenki mást lapátra tettek, akkor is. Úgy hogy állam bácsi, tessék kinyitni a bukszát és fizetni a régi klienseknek, mert máskülönben tüntetni fognak a dolgozók…

Aztán vannak itt még, néhányan akikrõl nem szoktak beszélni. Õk azok bizony: a kisvállalkozók, akikbõl ki kell sajtolni azt a pénzt, amibõl ezeket, az örömteli végkielégítéseket fizetni lehet. Nekik nem jár prémium, jubileumi jutalom, utazási költségtérítés, étkezési hozzájárulás, de még üdülési csekk sem. Bizony ám; õk azok, akiknek soha se telik le a munkaidejük!

Otthon is azon kell lamentálni, lesz –e munka holnap. Vajon kifizetik- e az elvégzett munka után járó ellenértéket? Vajon mikor jön az APEH, a Munkavédelmi felügyelet, a KÖJÁL, a fõ állatorvos, egy újabb körre, hogy valami hátralékot, valami hibát találjon, és büntessen, mert kell a pénz. Kell nagyon, mert üres az államkassza.

S vajon mit mondjon az a munkanélküli, aki a rendszervázásnak köszönhetõen már 22. munkahelyrõl szorult ki, mert a cégeket felszámolták, és sorozatosan elfelejtették kifizetni, s már csak alkalmi munka akadt, Annyi pénzre sincs, hogy messzebb elutazzon munkát keresni. Végkielégítést soha nem kapott. Hírét se hallotta, mert neki valahogy sohasem járt!

S legvégére hagyom az öreg hengerészt, olvasztárt, csillést, kocsikísérõt

erdei munkást, sofõrt, esztergályost, vízvezeték szerelõt, kõmûvest, gulyást, fejõnõt, tanárt, és orvost, akinek a minimálbérnél többre sose telt és legfeljebb egy kávéfõzõt kaptak jutalmul a ledolgozott évekért!

Elbocsátották õket, mert letelt az idõ. Menjenek Isten hírével, és ne nézzenek hátra, Ne nézzék, meg hogy privatizálták széjjel, amit egy életen át alkotottak. Hátralévõ idejükben pedig próbálják meg beosztani azt a szényen díjat, amit nyugdíjnak csúfolnak, hogy ki tudják fizetni a mind jobban emelkedõ közüzemi számlákat. Nyugdíjrendezést pedig ne reméljenek , mert arra aztán ebben a hazában végkép nincs pénz .